Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Rákos Péter: Gertrudis ártatlansága (vitairat)

a tragikum, mert lévén mindkettő igaz, egyik sem teljesen az. Brutus és Antonius. Ráby ■és Tárhalmy. Ez bizonyára nem egyetlen, de gyakori forrása a tragikumnak. Sietve tesszük hozzá, hogy e két ellenkező igaz ügy nem a szerelem és a politika. Az egyéni ■életünktől függetlenített közügy a legendák birodalmába tartozik, akárcsak a Kant kategorikus imperatlvusát félremagyarázóknál az egyéni érdektől különválasztott erkölcsi eszmény, melyet Schiller oly találóan figurázott ki „A filozófusok” című versében: ha barátaidhoz való hűségedet nem érzed erénynek, mert hiszen örömöt szerez neked, nincs más hátra: gyűlöld meg őket, s akkor aztán nyugodt lélekkel lehetsz hű hozzájuk. A politikai meggyőződés mit sem veszít erkölcsi értékéből, fennköltségéből, ha igazát saját bőrünkön (feltéve, hogy nem csak azon) tapasztaljuk. Személyes érzelmeink, igaz, némelykor elválhatnak közéleti gondolkodásunktól, de éppúgy össze is fonódhatnak vele, s a Bánk bán — a kor szellemében — az utóbbit példázza. Szerelem és haza itt nem mint két ellenpólus ütközik meg egymással, a sokat emlegetett „két fátylat” Bánk bán egyszerre szakasztja el.

A tragikum a sokat vitatott ötödik felvonásban tör fel: a hős, aki életét tette rá a dinasztia iránti hűségre, a társadalmi egyensúly oltalmazója, „a király személye” meghasonlik önmagával, lényege ellentmondásba kerül létével. Mint már Toldy Ferenc ■észrevette, hamleti figura ő, a magyar drámaírás egy kezdeti, s éppen darabos kezdetlegességében monumentális szakaszának teljesítménye. Egy Bocskay, akit az mar meg, akihez a leghűségesebb. Egy Rákóczi, akit sorsa elől futtában ér utol a sorsa. (Még a Babits megénekelte próféta is hozzátársulhat ehhez a képzethez, de az már nem a bánki stílusszféra.) Egy Széchenyi, akit az események logikája egy forradalom sodrába kényszerít, s így lesz belőle „a teremtés vesztese” — ó, az én füstbement életem! Nem gyújt, mint Petur, nem ráz meg, mint Tiborc — egész héroszi magasságát elnyeli a benne lakozó tragikus mélység. Lecsillapítja az öszeesküvőket, mert elégedetlenségüket — ahogyan abban a pillanatban látja — csak nemzeti sérelmük, kiváltságaik féltése szítja — s közben fokozatosan ráébred, hogy többről és másról van sző, „izmosodik” benne az elültetett gyanú zsengéje, hogy végül ő hajtsa végre, amit amazoknál kárhoztatott. Tapsolj hazám, de reszket a bosszúálló, aki magára maradt, szembekerült szeretett királyával, de kívül rekedt a békétlenek szövetkezésén is. Miért reszketne, ha majd csak Melinda halála veri le az ötödik felvonásban? „Petur engem átkozott alattomos gyilkosnak” — mondja Bánk az ötödik felvonásban, vagyis: amikor az alattomos gyilkost átkozta, tudtán kívül engem átkozott. S nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy az „alattomos” sző itt — az egész összefüggésből levezethetően — nem a királyné meggyilkolásának, majdnem kivégzésének tényére értendő, hanem a közösségi ellenállástól függetlenül egyéni cselekedetre, amely a felkelők szempontjából nézvést majdnem action gratuite. Nem elég ez tragikus vétségnek, nem elég (ez tragédiának? Köznapi nyelvhasználatunkban tragikusnak a szomorút, a halálos kimenetelűt nevezzük. A drámai tragikum más. Beérjük-e azzal a törpe tragikummal, hogy Melinda felbérelt zsoldosok áldozatává lett, hogy Gertrudis „magában a tettben” formailag „ártatlan” volt? Mindez nagy csapás, de csenevész tragikum: csak olyan, mint amikkor a boldogtalan Cyrano fejére véletlenül ráesik egy gerenda. A drámai tragikum nem a hőssel történik, hanem benne. Minden egyéb olyan szánalmas leszállítása a mércének, mint az a hipotézis, hogy Madách Lucifere „hazug” képet fest az álmodó Adámnak a történelemről. S itt kapcsolódunk végre Börcsök Mária és Csányi László írásához.

Itt kerül ugyanis előtérbe a dráma két nőalakja, mint egyébiránt az utóbbi időben másoknál is, s mintha csak az értékelésben is ellenlábasok volnának: ami Gertrudis javára lenyomja a mérleg serpenyőjét, azzal Melinda találtatik könnyebbnek; persze megfordítva is, de ez kevésbé nyilvánvaló. Jóllehet azonban a szerző nyilatkozatát nem tekinthetjük mindig s feltétlenül irányadónak és perdöntőnek, annyit mégis illik elöljáróban megjegyezni, hogy maga Katona, mint az 1819-es „jegyzésiből kitűnik, nem „reményiette” Gertrudist „igen angyalnak” (amiben, mellesleg, tökéletesen megegyezett a korabeli cenzúrával), s csak „mély tiszteletre méltó állapotja az, mely őt valameny- nyire mentségére kényszerítette”. Ezt Sőtér István is kiemeli.5 Az pedig, hogy nem tagad meg tőle némi nagyságot (Pándi „formátumos asszonyának mondja6), az minden irodalmi alkotás logikájából következik, s a drámai műfajra fokozottan érvényes: a legyőzendő ellenfél legyen méltó a győző nagyságához. A romantika küszöbén ezt talán még inkább megkövetelte a kordivat; később, Jókainál, tudjuk, egyetlen rokonszenves