Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Rákos Péter: Gertrudis ártatlansága (vitairat)

dalom volt már, de nem volt általánosan elfogadott s elfogadható magyarázat. Szembetaláltam magam természetesen azzal a kérdéssel is, amely időrendben az összes többinél előbbre való: vajon feltételezhetünk-e egy műben, a mégoly mesteriben is, annyi tökéletességet, hogy szövegét minden részletében kielégítően kommentálhassuk, nem hagyva magyarázatunk nyomában semminemű hiányérzetet? Horváth János erre igennel válaszolt, s ezt Csányi László is idézi: „A Bánk bán annak szemében, ki sorról sorra kritikai szemmel végigvizsgálja, egy csodálatosan biztos és aprólékos lélektani tanulmánynak tűnik fel”, „a legutolsó szó, sőt a hallgatás is egy mesteri pszichológus kiszámított tervezetébe illeszkedik bele.”3 Ezt a felfogást, még ha olyan tekintélytől származik is, mint Horváth János, nem tudom a magamévá tenni. A kérdés természetesen általános érvényű: feltehető bármely irodalmi mű kapcsán, a drámai műfaj területén még inkább, mint — mondjuk — a lírában (lévén a színpadi reprodukció ebből a szempontból követelőbb, mint a szavalat), de fokozott mértékben indokolt Katona esetében, aki — Baudelaire földrehuppant albatroszához hasonlatosan csetelve-botolva — fenséges ködbe burkolózik. így azután könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy hajszálfinom árnyalatokat, körmönfont célzásokat gyanítunk a szövegben ott is, ahol csak darabossággal, nehézkességgel, következetlenséggel van dolgunk. Bizonyos azonban, hogy ott is, ahol a szerző intenciója homályos, döntésre kényszerülünk, be kell illesztenünk a nagy vonalakban rendelkezésünkre álló (s magunk választotta) koncepcióba a problematikus részletet. Hogy példával is szolgáljunk: rendkívül tanulságos a második felvonásnak az a helye, ahol Gertrudis kijelenti: ha Ottónak sikerült volna Melindát elcsábítania, „kikergettetni kész lehetne” az országból. így, a tárgy megnevezése nélkül ezt szenvedő igealaknak érezzük: bukásával is számolnia kellene. Barta János, aki többször is visszanyúl az első kidolgozáshoz, itt — nem alaptalanul — annak szellemében „hosszabbítja meg” Gertrudis alakját;4 e szerint a királyné valóban őszintén felháborodott Ottó viselkedésén, s figyelmezteti a herceget: kész volna őt Melindával együtt akár pellengérre állítani, ha tiltott viszonyba keverednének. Illyés az átdolgozásban finoman ráérez a problémára, s a „kikergettetni”-t müveltető igének fogja fel: „kész lennék téged kikergetni tüstént országaimból”. Ámde a kétértelműség ollója így még jobban szétnyílik: tedd és mégse tedd. Ha győzöl, megbüntetlek, ha felsülsz, megvetlek. Katona, mint már jeleztük, valóban hagyott a szövegben sajnálatosan követ- kezetlen utalásokat (ide tartozik a sokszor felhánytorgatott „bánki sértődés" is), de voltak megfontolt, a mű koncepcióját tudatosan alakító módosításai is, s a Gertrudist kárhoztató kitételek sokasága arra vall, hogy az említett változtatás inkább ez utóbbiak közé sorolandó; a ránk maradt végleges változat egységével is összhangban van. Itt persze nehéz bizonyosat állítani, s az ilyen esetekben nem is úgy kell feltenni a kérdést, mi a mű értelme, hanem hogy „mi legyen”? Mi legyen, mégpedig ne jámbor vagy kevésbé jámbor óhajainktól függően, hanem az elemzés megbízható eszközeivel alá- támaszthatóan?

Mint már annak idején, a Bánk-értelmezések újabb hulláma előtt, ma is úgy érzem: a Bánk bán nem szerelmi, hanem politikai dráma, annak szánta, annak is alkotta szerzője. De ezt nem feszegetném túlságosan. Nem tudom a kettőt különválasztani: külön-külön e két szál egyikéből sem lehetett volna ezt a bonyodalmat összeszőni, s a címke végül is csak szó. Nyilvánvalóan nem fejlődött volna ki a tragédia a nemzeti és szociális sérelemből Melinda bukása nélkül, de Melinda bukásából sem Bánk közéleti elkötelezettsége nélkül. Bánk tragédiája: a közüggyé vált magánügy. Nem hiszem, hogy Bánkot Gertrudis állítólagos ártatlanságának a felfedése töri meg: az csak végleg kirekeszti, kitaszítja egy közösségből. Azt sem, hogy tragikumának lényege Melinda halála: az csak (?!) porig sújtja a már korábban reszketőt.

Ehhez a szemlélethez Katona korábbi pályafutása számos fogózót kínál. Csak kettőt emelek itt ki. A Monostori Veronka alcíme velősen fejezi ki a tragikumnak egy régi keletű felfogását. „Harc két ellenkező igaz ügyért.” Zižka huszita vezérről írt kétrészes drámájának pedig nem lebecsülendő vezérmotívuma az idegenek basáskodását tehetetlenül tűrő nemzeti király ellen lázadó žižka egyéni megbántódása s a cselekvést kiváltó döntő mozanat: húgát egy pap megbecsteleníti. „Ezentúl fogja a világ az igazi Ziskát látni, mert szerencséjére már most vagyon oka a cselekedetének — a bosszú!” íme, a žižkai „sértődés” — a bankinak előképe! Két ellenkező igaz ügy összecsapásából születik Bánk tragédiája is. De két ellenkező igaz ügyből többnyire azért jön létre