Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
zítláb gázoltunk bele a történelembe és mindenbe. Ez most nagytakarítás, lerakhatjuk- végre terhelnket... — Ezt a folytonos menésed sem értem. Bennem a dolgok nem különülnek el — mondta csendesen az asszony —, • mert a templom, a falu utcája, az erdő, széle bennem együtt van. így olvadt bennem eggyé a biblia az iskolás versikével. És most csak arra emlékezzem, amire szabad? Mert te ezt akarod... Ami hátrányos, azt felejtsem el! Egyik kezem a kötényem előtt ragyogtatom, a másikat rejtsem el?... Azt sem értem, miért beszélsz folyton az emberiségről... Az emberiség, az emberiség, én nem tudom, számunkra mit jelent ez... Földhöz szorít a saját életünk gondja, azzal tusakodj... Az emberiség, az emberiség... Amit mondasz, az én fülemnek az frázis, frázis, te ezt nem érzed, az istenért? ... Ha nem tudunk szót érteni, akkor hagyjuk, hagyjuk, mert csak marcangoljuk egymást. És miért? Miért? Hisz a világot nem mi teremtjük ... Sírásba tör az asszony hangja, válasz csak a csend, mintha csak egymagában lenne’ az éjszaka alatt. Éjszakába nyúlott a beszélgetés, aztán a nappalba és ismét az éjszakába, így mentek a napok: egymás mellett feküdt az öröm, a vádló komorság, a kíváncsiság és a fiatalasszony mindent összebékítő szándéka. A szoba fala tele képekkel, vadász nagyapa, katonaelődök, s azok emberágai. Középütt a fiatalasszony leánykori képe hófehér ruhában. Ez uralja a homlokfalat. A ruha félhomályban is világít, éjszaka sejtelmes meztelenség. Egyszer minden lány magára ölti a fehér ruhát, így áll az emberek elé; anyák, rokonok szemében ez a fiatalság legteteje, a tisztaság tisztasága. Az utána következő idő már a beteljesülés várása. Ebben a szobában itt állt meg az idő, a fehérrusás- kép előtt: ide kap minden tekintet, ha belép. Tisztelegnek, kalapot emelnek avagy nézik közönnyel. Ángyom másnap reggel is ott állt az ágy végében, nézte őket, és kérdezett: hogyan lehet hit nélkül feküdni egymás mellett? Ezt kérdezik a szótlan nézések, a messziről induló szavak is. Aradó víz a kérdés, befolyik mindenüvé, az éjszakába, az álmokba, barátságtalanná teszi a nászágyat is. Halkan szólt az orgona, rejtőzködve kissé, nem az egész templomnak, kevés embernek.. Félhomállyá szürkült a nappal, akkor indultak el, mintha csak látogatóba mennének, esti beszélgetésre. Nézelődtek, meg-megálltak a virágos udvarok előtt, gyámoltalan- alakoskodók, akik máris mossák ábrázatukat. Közrefogták a férfit négyen, kísérik szinte, ő a földet nézve ‘megy köztük. Anyám most sem lesz itt, feszül torkúba a keserűség. Talán nem is sejtik, hogy másodszor is eskető ember elé állok, és most az egyház nyelvén fogadok házasságot. Előbb a világnak mutattam arcomat, most pedig az isten felé fordítom. Anyám nem is tudhatja, itt lakik közel, de eddig szégyenkeztem eléállni. Titokban készített esküvőre megyek, lopakodva készülök az isten elé... Háborgok és mégis megyek. Szerencse, hogy kevesen látnak, mert mit szólnának tanáraim, iskolás társaim, akik előtt fogad- koztam, akik előtt példa szeretnék lenni... Képmutatás, amit teszek, alakoskodás ... A nyugalom és ;az öröm ideje lehetne ez a nyár, de az örvényeké is; a férfi még nem érzi e döntések súlyát. Nem akartam, mégis meghajolok a fehér ruha előtt, a kérés előtt, mintha letérdelnék valami megöregedett szigorúság előtt.- És le is térdelek, nem volt bennem elég erő ... Alagút a templom bejárata, az orgona hangja valami nagy messziségből jön eléjük. Néha megreszket öregesen, aztán fölfelé kanyarodva mondja az alkalmi zsoltárt. Az úrasztala elé állnak, furcsa gyülekezet így kevesen: a pap mózes székében ül, énekel, s vele még hárman. Magasnak tűnik a templom boltozata, beillene az ée aljának is. — Kedves fiatal testvéreim ... Más világot nyitnak e szavak, a biblia két részéből is idéz a pap. Előbb Salamon könyvéből: „A mi volt, ugyanazon a mi ezután is lészen, és a mi most lészen, ugyanazon a mi ennekutánna is lészen: és semmi nincs új dolog a nap alatt...”
