Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Habogtak, szemüket törülgették, talán meg Is hajoltak meglepetésükben. Aztán •mások Is jöttek, fogták az ágy szélét, néztek, göngyölítették róluk a hallgatást.

Nem így képzeltem, nem így akartam, az anya ezzel kezdte a napoť. Könnyes szemmel beszélt, szomorúan, szemrehányás minden mozdulata. Önmaga vélt igazsága, az igazsággá csontosodott szokás túlnőtte értelme határait.

Igazságtalan az élet, másnap ezt ismételgette. Velem szemben mindig igazságtalan, nekem sohasem adatik meg.

örömre jöttek ide, napsütésre, szép folyó partjára, de estétől reggelre megfagytak köröttük a mosolyok, hidegek lettek a szemek. Hiába mosolygott az asszony, s mondott sokféle történetet osztálytársairól, a városról, tanítóiról, a hallgatók mindegyike egy helyre nézett, ugyanazt a pontot kereste testén, valami láthatatlan sebhelyet.

A férfi védekezett, érvelt, magyarázott.

Szép este jött, melegével borult az éjszaka is. Elindultak a víz felé, az asszony suttogva szólt, rábeszélően, lefeküdtek a fűbe, majd hogy fejükhöz ért a csillagos ég.

— Tedd meg az anyám kedvéért, menjünk el a templomba, úgy, kiséret nélkül, Tseresztapámék, az öregek és mi. Elvárja a nagytiszteletes úr is. Mert mi elmegyünk, de anyámék maradnak, a b>ántás, a megszólás őket éri majd... Kérlek, tedd félre a büszkeséged.

— Nem lehet, nem érted? Én válók nevetség tárgyává, hányszor ismételjem? Én elhagytam az egyházamat, hátat fordítottam az álnokságnak, a képmutatásnak... A papoknak is. Nekem szabadság kell, szabadon akarok élni, nem érted? Göncök nélkül, teher nélkül...

Az asszony testével feküdt a szavak útjába, szerette volna elkerülni a marcangoló vitát.

— Az isten nem bánt téged — mondta —, s te mégis. Az isten nem bánthatja az embert, nem tesz rosszat Krisztus urunk sem... Nem ismerek papot sem, aki sorsod ellen tett volna.

Lélegzésnyi távolságra feküdtek egymástól, a férfi behunyt szemmel is érezte az asszony melleinek dombját. Mennyi szépet hozhatna e pillanat, villant elé. Elbénult.

— De hisz nem erről van szó — mondta rekedten. — Én elindultam egy úton, amely különbözik apám életétől. Másat akarok, nem érted?... És most álljak meg? Forduljak vissza, változtassak irányt? Mert ti maradiak vagytok? Minden második rokonod szipogó vénasszony, azok kedvéért tegyem?

— Nehéz veled — mondta lehangoltan az asszony. — Annyira magabiztos vagy, hogy szinte már fáj ... Én nem értem, talán sohasem fogom megérteni, miért kell hátat fordítani valaminek, ami eddig volt. Ügy hirtelen, egyik napról a másikra. Hisz tudnál imádkozni te is, voltál előénekes is. És egyszerre mindez semmi?

Elhűlt az ölelés melege, feküdtek csak egymás mellett, mereven. Egyszerre távolinak tűnt minden.

— Tulajdonképpen te szemben állsz velem — szólalt meg a férfi. — Ügy is mondhatnám, mi ellenfelek vagyunk... Miért nem akarsz megérteni? Miért nem lehetünk egy akaraton? Miért nem jössz velem, hogy együtt keressük az élet új

igazságát?

— Veled menni nehéz. Melletted az ember nem lehet más, csak olyan, mint te: vagy olyan, vagy semmilyen. Ezzel hasonlítasz a szentek prédikációihoz, nem gondolod? .. . Sokszor úgy tűnik, hogy valamelyik ősünk makacs átka fog rajtunk: tépjétek egymást. Akármit is teszünk, elég egy szó, és fellobban a tűz. Végnélküli vitákba bonyolódunk az istenről és a világról. Engem maradinak mondasz, akkor te a megkeresztelt kommunista vagy, s cibáljuk egymást a végkimerülésig. Felfaljuk életünk szép pillanatait, van ennek értelme, mondd?... Sorsunk hasonló, beszédünk mégsem ér össze ...

Próbálná emelni kezét az asszony, közeledni. Nem megy. Ugyanezt szeretné a férfi is, nem képesek elmosolyodni.

Ezek a végtelen viták őrjítők, gondolja az asszony: a tűz és jég pillanatai, és minden átmenet nélkül.

— Ez most válaszút, az emberiség válaszútja, nem érzed? — beszél a férfi. — Me-