Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

dent utánoz. A férfi sejti ezt, valami régies jókedvet akarnak ráerőltetni, ráteríteni mindenféle emberek hangulatát. De nem érez magában annyi erőt, hogy kirúgja1 maga alól ezt a fekete szél hozta széket, hogy felugorjon, kurjantson és darabokra szaggassa magában a lelkét mardoső szorongást.

Kikísérte őket a zene, hajlongva-halkulva maradt el, odadobta őket az utca forgatagának. Üresség maradt utánuk, a tárgyak csodálkozó szeme értetlenül nézte a nóták romjait.

Az utcán maguk közé sodorták őket az emberek, az asszonyt nézték főleg, a kalapját, s mosollyal fonták őt körül. Ez is csak pillanat volt, megszűntek lakodalmas- népség lenni, magasra tartott fejük belebukott az emberek örökmenő mozgásába.

A villamoson százas bankóval fizetett a férfi: megmosolyogták, volt aki meg isölelte, vállát veregették. Verődött, dobált a villamos, csengettyűzött, talán így fogta pártját ennek a szomorú férfiembernek.

A külvárosi kölcsönszobában a szülők magukhoz vették bőröndjüket, és indultak. Az asszony tétovázott kis ideig, aztán ő is velük ment: az internátus kapujában zavartan búcsúzott férjétől. Idegenül kissé, mintha folytatódna a leánysága: semmi sem történt tulajdonképpen, volt egy kis ünnepség, szép volt, jő volt, megnéztek: bennünket, de előző életem érvényben, van, még játszom kicsit az Idővel.. .

— Mire gondolsz? — kérdezte hangosan a férfi.

Az asszony gondolataiban akkorra érdekesen egybeért az idő, az esküvő, a lako- dolam az est-éjszakai barangolással. Erezte, uralja az időt, s léphet tetszése szerint,, megerőltetés nélkül — sötétből a világosba, tegnapból a mába és fordítva.

— Melegre, szép nagy szobára gondolok ... — De már ki is lépett a sötétből,. szobatársai előtt állt, és mesélte:

— Láttátok, milyen szép volt a nagy tükör? Az orgona? A fényképezés?

— És aztán?

— Nem volt hová mennünk ... kölcsönszoba, kölcsönágy ...

— Nincs nászágyatok?

— Nincs.

— Szálloda is van.

— Anyám nem tudja elviselni, hogy hit nélkül feküdjünk egymás mellé.

— Ömama beszéd, hol van már az? — nevettek csicseregve, örömmel, irigykedve,, kárörömmel is.

— És aztán?

— Most csak vagyunk.

— Szűz feleség... Várjatok, míg felépül a szerelem kastélya.

A nevetés mennyasszonyi fátyollá fehéredett, körbelengte az asszony alakját, ráfonódott derekára, mellére, arcára csapódott, aztán vitte a szél az ég felé, hogy mesebeli lebegő legyen.

S visszhangzott is a nevetés, visszaverődött a tárgyakról, az utcákról, a messzi emberek arcáról, visszahullott az égből is az asszony fejére.

Közügy lett a nevetés, a kárörvendő szobatársak ágyat ácsoltak belőle: guruló ágyat, melyet tolni lehetett utakon, utcákon, végig az egész országon.

Az ember mondja a pillanatot, de nem hiszi, alig tesz lépést, állandósul az idő, kiterjed a pillanat, éjszaka ideje jő rájuk, homályos úttá szűkül a végtelen ég. Lépteik koppanása elhal, s felerősödik, mintha önmagukkal jönnének szembe.

— Ez a jövőnk? ... Milyen lesz a jövőnk? — kérdi minden összefüggés nélkül az asszony.

Nemsokára hazamentek a városból. Ünnepélyes bevonulás volt, rokon emberek álltak a kapuban, egyiküknél hegedű is volt: előbb csak nézték őket, később már fejtette róluk nézésük a ruhát. Meztelenségüket kívánták látni, s meg is tapintani őket.

— Tiszták vagytok-e még?

Az ángyom már korán reggel az ágyuk előtt állt, és sápadt, remegő szájjal kérdezte:

— Hit nélkül vagytok még?