Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
menni el a háztól nem hozzánk való, a falu az falu, elsőnek mi szegtük meg azr ősi rendet... Kinéznek maguk közül, megszólnak, csúffá tesznek, elmondanak minden fösvénynek, zsugorinak ... És hogy is lehet hit nélkül kezdeni az életet? E szavak után víz széléhez érnek a lakodalmas együttmenők, maguk elé bámulva nézik a sötét medret, segítő világosságot várva. Nótába kellene kezdeni, hogy a jókedv temetné maga alá e vonagló búskomorságot. A tanú fogná, vinné a hangulatot, bele-belekap a sokat hallott nótákba, félmosolyával körbefutja az arcokat, segítséget vár. Nehezen, zümmögve állnak a hangjához, az esküvői pár szájáról próbálnak kedvet lopni. Hegedű, harmonika és brácsa a zenekar, háromszor is ismétel egy melódiát, míg a maguk oldalára állítanak egy hangot. Nem tud felreppenni az öröm, tépett szárnnyal tapad a tárgyakhoz, falhoz, asztalhoz, pohárhoz. A szemek nem tudnak szabadulni az esküvői nagy tükör látványától, e fényességhez képest itt minden összeszűkült, a gondolatokat is körülfogja a kicsire sikerült szoba. Innen csak a képzelet szabadulhat kis időre, hogy keresse a pillanat saját kis tükreit: a férfi tanúja is saját tükrét, képzelt messzi tükrét nézné: nagyvőfélyként látja magát, emelgeti kezét, bokázik, rikoltozza rímes mondatait, inti a cigányokat, de ezek itt csak meghajolnak, s mosolyukkal éppen hogy a levegőt érintik meg. Az arcokra erőltetett komoly mosoly sokfelé néz, ezért erőltetett a danolás, nincs- együtt a gondolat, nincs együtt a lélek, az öröm alkalma nem mindenható erő. A teljes felszabadultsághoz másféle emlékezet kellene, valami könnyedség. Gondtalanság. Cinizmus. A férfi íábát szorítja a cipő, 6 sem így képzelte. Anyja sápadt képe makacsul szeme elé merevedett: ha feleségét nézi, színekre bomlik a világ, anyja színe középütt van, és az a legsötétebb. És állandóan hallja vékony szélű hangját: Minek örülsz? Azt ígérted, visszajössz, s íme, itt hagytál. Apádnak ruhája se lett vóna, hogy elinduljon. Szegények vagyunk a mai világban is. Neked kellene rólunk mintáznod, és te tőlünk kívánod ezt. Törjünk össze, és menjünk utánad a világba? Megfosztottál az örömünktől... Legtisztábban a fiatalasszony énekel: dísztelen, tiszta hangon. A férfihoz beszél, az ő komorságát próbálja oldani, arca egyszerű, tiszta vászon, s e vászontisztaság most egy anya távoli sápadt aroával mérkőzik. Igen, az öröm folyton mérkőzik, születésért, létért, megmaradásért: az asszony hangja szembeúszik ezzel a nehezen oldható, halk szavú hangulattal. Ösztönével érzi a másik baját, a férfi nincs itt teljesen, sejti ezt, hozzá igyekszik, hogy körbeölelje hangjával, mosolyával, s ide hozza az öröm asztalához. Táncot kezd a vőfély, tapsol, énekel, körbeforog. E szándék is roham a szemek messzi tekintete ellen, topogva táncolnak, s egymást nézik a vállak felett. Ezután pohárral támad a tanú, koccintgat, kínálgat, mosolyog — és elölről ugyanazt. Számára az ital együvé sodró hullámzás. Nem tudják felderíteni a férfit, kevés a feleség éneklése is, nem jön közelebb az öröm. Testében beteges gyorsan osztódnak a komorság sejtjei, egyre feljebb kúszik a szorongás, hangszálaiba kapaszkodik és ott merevedik görcsökké. Nézi a terített fehér asztalt: anyám talán nem is látott ilyet életében, ez már nem közös élményünk, ez míár másféle mese. Elválasztó, távolító. Az én örömöm- távolságot mélyít anyám és közém ... Már dúdolni sem tud. ,Érdekes, gondolja, a szorongás miként hordja magában a sorsokat, és a sorsok képe hogyan vált ismét szorongásra. — Dalolj, csap rá a vőfély-iskolatárs. Bágyadtan mosolyog a férfi. — Örülj, a ti napotok ez . .. A szorongás miár belefeszült a férfi torkába, arca kellemetlenül sápad, ajkát elfogja a remegés. A vőfély-iskolatárs annál hevesebben beszélteti a zenét, külön kell szóljon minden hangszer. Végig, és ismét elölről. Ahogy látta a búslakodásokat és ünnepeket, min-
