Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Ügy érezte, erőlködve megy a piros szőnyegen. Amit ez örömös pillanatban tesz, minden erőfeszítésébe kerül. Még a lélegzés is. A távoli kezek visszahúzó ereje magy: most fejtem le magamról anyám ölelő kezét. E pillanatban önző vagyok, nem volt türelmem magyarázni, hogy én már leváltam testükről.

Suszterműhely táncol a tükörbe. Ma reggel elment a cipészhez, s az öregember letagadta javításra vitt lábbelijét. Előbb nevetett, tréfálkozik, apókám...

— Ide nem hozott cipőt.

— Ráírta a nevemet is.

— Keresse meg.

izzadt cipők halmazát kutatják először, másodszor, sokadszor ...

— Nem loptam, nem csaltam, hagyjon.

— Pénteken hoztam, emlékezhet is.

— A hét végén sokan jönnek, amit hoznak, szinte mind egyforma.

— Délben lesz az esküvőm, mit húzzak a lábamra? Segítsen.

— Válasszon magának.

Ormótlan széttaposott lábbeliben egyeztek meg. Most a piros szőnyeg puhaságán is szorít a cipő. Idegen cipő. Ha nem akarja, hogy görcs bénítsa lábát, lábujjait össze kell húznia, egyre kisebb helyre, egészen a talpa alá. Madárlábak körme fonódik így az ágakra — ez jut eszébe. Közeledik a tüköralagút vége, az egyik ember már fel is áll az asztaltól, torkát köszörüli, és körbenyalja a száját.

, A tükörfal most vonzza a képzelt képeket is: a fiú szemben látja magával anyja sápadt arcát, apja méltatlankodását, testvéreit, a hadonászó susztert, kis cipőbe kényszerített madárlábait.

Mögötte a tanú lépked, érzi testének izzadságszagát, ő hozza a virágot. Elkésett. Ezért most minden sietős: már felállt az eskető ember, s hadarja a (szöveget, nem látni lélegzetvételét se, darálja a szavakat... Hamar, hamar, a templomok méltósága helyett a percekre felezett idő, az öröm lünneplése így lesz kiszolgálás. így vesztik értelmüket a szép szavak, s vetnek árnyékot a tükörre és az eddigi várakozásokra.

Ne gondolj a múltra, ismételné már mániákusan a férfi.

Ezt gondolja az asszony is, emlékeik mégis mögéjük surrannak.

Szépek vagytok, mosolyogtak rájuk a nagy palota előtt.

Legyetek boldogok, egy szerkesztő barát le is fényképezte őket.

Ölelik egymást, úgy mennek a parkerdő alagút-ösvényén, a jelen csupán a pillanatot tölti ki, ha kilépnek a sötét takarásából, az éjszaka bizonytalanságába kerülnek. Előttük víz, mögöttük tűz.

Ami volt, volt, ne gondoljunk rá.

Vagyunk.

Igen.

A lakodalmas asztal szép volt, csak kicsiny, sátoros ünnep terítéke. A vendéglő különszobája inkább bizalmas összebúvások helye, így kitölti a három asztal. Szorosan ülnek, összeér a könyökük, ha a tányér fölé hajolnak; sokan egy asztal körül, feszesen egymáshoz — talán ez idézi még a keresztelők, lakodalmak és halotti torok valahai idejét.

A szemek szélén vékonyka körön fut az öröm, azon belül tapogatózó nézés van.

A férfi tanúja rövid, parancsoló kis szavakkal próbál (mókázni, pillanatonként nagy lakodalmak rendezgető-köszöngető vőfélyét idézi. Utasítja a pincéreket, koccintásra emelgeti poharát, ácsi, mondja gyakran, s odainti a zenészeket, és nótát kezd. E szándék kezdő mozdulata kísértetiesen hasonlít ' az idős parasztok bemelegedő jókedvéhez. Itt mindenki hasonlít valakihez, önmaga valamelyik elődjéhez, annak arcához, szeméhez, beszédéhez. E lakodalmas asztal egy nagy fénykép kicsiny másolata; a felül levő gondolat keresi a pillanat alkalmas szavait, de a lélek alsó rétegeiben mindenki máshol jár. Képzeletbeli képek széleit fogják vagy az ösztöri visz más helyekre. Valami hatalmas méretű életformaváltás kicsiny asztala ez: e család-rokonságban talán az első más asztal. A tárgyakhoz, emlékekhez, másféle szobásokhoz tapadó gondolat késve követi az élet más és más új helyzeteit.

— Nem így képzeltem —, mondja könnyes szemmel a fiatalasszony anyja. — így