Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
különben életünk végéig ^napszámosok maradunk, nem így van, kérlek? Mert a szegény király nem király, a szegény ember nem ember, akinek semmije sincs, annak csak a szája jár... De hát százados úr ... Igen, értem, tudom én, minden helyzetnek a szorzóját kell megtanulni, így juthatunk el a racionális cselekvés felismeréséhez... Mit gondoltok, mikor mi összejövünk a mérnöki kamarában, talán a királyok hőstetteit soroljuk? Hogyne. Ha rajtam múlna, én minden iskolába tennék egy zsidót, az tanítaná a gazdálkodástant, a seítelést, mert enélkül minden csak szavalat... De ezredes úr ... Mert táncolni, énekelni minden bennszülött tudhat, de pénzt csinálni, az a muzsika, uraim... Vegyünk egy példát, kérlek szépen... Itt rengeteg bor terem, de csak isszák, isszák, ügyeskedni nem tudnak vele, itt minden férfi piros, azzal dicsekszenek, majd kicsattan, igen, igen, de elisszák a májukat, vagy megüti őket a guta. Ennyi rózsapiros és ennyi sántikáló, szélütött embert még nem láttam, nem így van, kérlek szépen? Ide kell egy óriási pincészet, gondolkodom is rajta, nagy vállalkozás, óriási... Egyszer meghívták pincézni az ezredest, ott volt a fiú is. Ott magyarázta, hogy ő miként mérnök, azaz miként lehetett volna, azaz lesz, mert a mérnöki kamara még nem döntött, elveszett a diplomám, az indexem is, és hitelesíteni kell, ami volt, csak el kell utaznom Pestre, bemenni egy levéltárba, kikérni az adataimat, a kereszt- leveleket, az egész életet, mert anyám rossz helyre tette az iratokat, de az is lehet, hogy szerzek még egy diplomát, egy rendeset, mert ebben a világban az csak fity- firitty... Éjszaka van, valami láthatatlan kéz hunyorgó kicsire fogta az ég világosságát, összébb húzódtak a csillagok is. A képzelet most már keresné a hazafelé utat. Az ismeretlen otthon irányába indulnak, szinte mindegy, hogy merre, fák vannak mindenütt, fákkal borított alagutak. Az esketőterem homlokfala egyetlen tükör: itt minden kétszer van jelen, kettős alakban, valósan és fényességesen. A tükör előtt asztal, mögötte két ember — mesz- szinek tűnnek, tüköralagút végén aprócska figurák. Hozzájuk kell eljutni, elébük érni. Megilletődöít a lány arca — a tükör krétafehéren adja vissza, a fekete szempár csillagként hull a fényességre. A lány szülei meghatódottan, nagy szemekkel, mesz- sziről érkeznek e világos puhaságba. Lehet, sok kis tükörre gondolnak, fésülködőre, búcsús ajándékokra, babonás töröttekre — az öröm szeret tükörbe nézni. Félszegen, zavartan állnak, tekintetük jégre dobott kő csúszó tántorgása, amit látnak, eltér minden eddigi szokásoktól. Néptelen esküvő, mondanák egymásnak. Nincsen násznép, nincsen sokaság, nincsenek párok, bámészkodók, nóta helyett is halk szavú orgona. Annyi ember csupán, ahogy a bíróságon ülnek megidézett tanúként. Szemükben a vigyázó kis gondolataikban most szakad darabjaira az előrefestett nagy esküvő. E tükör imost megfosztotta őket dicsekvésük örömétől. És a hivalkodástól is. Sokat kell lépni a piros szőnyegen, a fiú számára hosszúnak tűnik az út — távolodik a tüköralagút kijárata. Nem tud tisztán figyelni a pillanatra, nem kísérik, két osztálytársán kívül nincs itt vele senki. Senki. Távoli kezek húzzák örömét a föld felé; messzire, a tükrön túlra kell néznie, ha látni akarja a számára hiányzó arcokat. — Hová mész? — kérdezték az internátus folyosóján a fiútól. — Az esküvőmre. Kinevették, ahogy végignéztek rajta. — S a virág? — Barátom hozza majd. — És a cipőd? Kopottas, beillene sarunak is. — Nem az enyém, idegen. — S a ruhád? — Ruha.
