Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
Akárhova indultak is, mindig visszahullottak mások lábaihoz. Miért jártok külön utat? Miért? A szerelem is külön út, miért? Ha mások akartok lenni, menjetek messzire, messzire ... Ehhez nem volt erejük. A fiú megalázkodott, szerette volna megőrizni e szerelmet; ezért sötétedés álltán a legények falkájába állt, hogy azt tegye, amit ők, s hogy fogadják maguk közé, velük ment a jő asszonyhoz, és együtt suttogta velük az ajtó előtt: — Engedj be, Mária: ne haragudj ránk, Mária: csendben jöttünk, nem látott bennünket senki, Mária. Így folyt a hadiözvegy térdre kényszerítése estéken, éjszakákon: alázkodva. Aláz- kodva a sötét előtt, az udvar bejárata előtt, az ajtó előtt, a hízelgő szavak előtt, a láthatatlan katona arca előtt. Ilyenkor sokáig csak az ablak vak szeme nézi őket. Elutasító ,a csend, belülről figyelő: képzelt harcmezők halotti némasága, állati vágyak és türelem játéka. Elmegyek és visszajövök, motyogja félhangosan maga elé a fiú. Nem tudja még, de magával viszi ezt a másokat alázó türelmetlenséget is. Nem tudná elfelejteni, ha akarná sem, mert egyetlen ostorba fonták vágyaikat, falka voltak, nőre éhes falka, csaholva rohantak nyálukat csurgatva, s egyszerre akarták maguk alá teperni a prédát — leggyengébet a gyengék között. Aztán váratlanul kicsapódott az ajtó, s a hadiözvegy lepedőbe burkolózva szórja fejükre átkait. Hangosan, pillanatonként az ordításba vadulva, nem kímélve az éjszaka csendjét, sem a megszeppent fejeket. Soha nem hallott átkot hord össze: — Száradjon el bennetek az élet, a testetek, mindenetek, ne tudjatok járni, imádkozni, szólni... Semmit se tudjatok, nyomorékok legyetek, és pusztujatok el... Verjen meg benneteket az isten is, mert éltek, pusztuljon el a fajtátok, anyátok, apátok, nagyanyátok, mindenki pusztujon, mindenki rohadjon el... Világosságot gyújt, a kint állók a sötétség szárnya alá rebbennek, falhoz, fákhoz merevülnek, hallgatnak, várnak, érzik ahogy arcukon folyik a szavak szennye. Aztán lehunyja szemét a ház, és kis idő hiúivá ismétlődik mindez: előjönnek a bogárhátú árnyak, kocogtatják az ablakot és kaparják az ajtót. — Ne haragudj ránk Mária, Mária, Mária, Mária.... E szólongatás egyidős az éjszakával, egyidős mindennel, ami ősrégi. A fiú most nincs köztük, egy kövön ül az udvar szélén, hátát a kerítésnek támasztva. A parázna könyörgés úgy ér füléhez, mint a térdeplő hivők suttogó imádsága: Üdvözlégy, Mária, malaszttal... A szavak könyörgő, csapkodó indulatában valami összhangot érez, a nincstelen- ségét, a szegénységét, a kiszolgáltatottságét — az aljasságét. Akár énekelhetnénk is együtt, gondolja émelyegve. Hányféle arcunk van, óránként változik a pofánk színe, és mindez belülről főn, mások arcába böfögjük vágyainkat, viseljék bűzünket mások, s mindennek alján indulat, vadság, valami robbanás a lelkűnkben... Ezen az éjszakán is milyen őrült összefüggésbe kerülnek a dolgok; amíg a nap süt, a szerelem van bennem felül, most meg a hadiözvegyhez aljasulok ... És én is aljasítom őt, mások szemeláttára, mások segítségével... És nincs erőm kiválni... iLátom, hagyom, hogy gyengeségem őrölje bennem a szerelmet. A megmerevedett emberiség zsivaját is magával akarta vinni a fiú: a háború utáni évek az idő újra-felörvénylése; akkor sokfelől jöttek ide emberek, abban az időben került ide a mérnök is... Előbb a legyőzött seregek maradványai, foglyok, magányos szökevények. Aztán partizánok, győzők, végül a civilek sora. Kárpátalja városaiból futballisták, zenészek, nagy kacajú lányok, utoljára a Magyarországról áttelepültek ... Egy erős kéz lerángatta rólunk a függönytakarót, érdekes lett ez a vidék, felfedezték, gazdag föld, jő levegő. Pesti fiú vagyok, mérnök, így mutatkozott be, egy fodrásszal jöttem, de ő angyalföldi. Hibásan, rossz kiejtéssel csak szlovákul beszélt: átugrott egy országot, átírta- előző életét... Bejelentés nélkül, jött, váratlanul, magabiztosan, s egyenesen a karzatra vonult — a karmesterek, az előénekesek, a felülről nézők helyére. Mindezt gyorsan, a lovasrohamok ritmusával: benősült, szép lányt vett el. Elő
