Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
érezte a letűnt napokat. Ha élményeire gondolt, minden szinte a szeméhez őrt, a testéhez: s e közelség nem veszhet el — vigasztalódott. Nyáron fürödni jártak a lányokkal, testükön érdekesen feszült a bőr, lábaik szép növésű fák ágai, színe volt lépéseiknek, és mozdulatainak hangja. Ha lehajoltak vagy kiegyenesedtek, megsuhogott testükön a levegő ... Ez a nyár, ez a táj, mindez megmarad, úgy hitte. Öltözés közben az egyik lánynak elrepedt fa ruhája, s ott állt meztelen. Egyikük sem tudott tovább mozdulni, mintha most nőttek volna ki a földből, s csak az lett volna a gondjuk, hogy egymást nézzék örökéletig. Szerelem lett a megmerevedett pillanatból, sokan szerettek meg egyszerre egy lányt. Talán mindenki, aki anyaszülten látta. A fiú most magával vinné ezt a szerelmet vagy legalább az emlékét. De ez a szerelem olyan, mint egy fájdalmas ordítás: hallgatásra ítélt szenvedély lobbant tűzre. A fiú kezdetben azt érezte, nagy víz mélységéből úszik, zavaros kavargás, és valahol fenn világosság rémlik ... Ezen az útján ért hozzá a lány. csatlakozott hozzá — ő talán a gyermekség távolából jött. Naivan, előbb barnaságba nyíló testét látta meg, a lány életére csak sokára volt képes gondolni. Elmegyek és visszajövök, vigasztalódott a búcsúzkodás óráiban — könnyelműen. Öt esztendővel a háború után, akkor hajtott ki ez a lány, egyik napról a másikra. Feltűnő volt az emberi mozdulatlanság kopár színei között, olyan, aki egyszerre emlékeztette a fiúkat gyermekkorukra és felnőttségükre. Mi valami ködből jövünk, tűnődött a fiú, anyám, ia barátok. A lányok is. Itt nálunk •egy kicsit mindenki sejtelmes, valamit hozzá kell képzelni a másikhoz. Gondolatban nyújtogatjuk a kezünket, és ha sikerül megtapintani valakit, megszeretjük, mert társunkká válik ... Egy esztendeje csoportokban járták a falvakat, verseket mondtak: „... Éjféfi hajnal, szörnyű fény ez, nincs párja, napja, neve .. Egyikük kezdte így a vers közepébe vágva, mintha gyülekezőt harangozna, aztán fordult csak a költemény elejére: „A grófi szérűn ...” Parasztfiú mondta a biztató szavakat: üdöztek bennünket, üdözték nyelvünket, elmúlt a rossz, örvendezzünk. Gyertek velünk ünnepelni, ünnepeljünk, lépjünk a jóság ösvényére, most úgy van, mint mikor elmentek a janicsár törökök... A lány is velük járt. S azóta társam lett, szerelmes társam, lehet, hogy ezzel szűnik meg bennem valami nagy félelem. Csak mindez hihetetlen, igaz a szerelem, mégis valószínűtlen, mert mások is akarják ezt a l,ányt, mindenki, akinek nincsen szerelmes társa. Szeretném magammal vinni azt a csendet is, amely az ilyen versek mondását követte. A falra akasztott lámpákat lángjuk tartotta a levegőben: á légzés és a gondolat önmaga zajától rémült meg: talán a víz (mélyén lehet ilyen csend, meg a halál és a születés első pillanatában. És a templomi sokaság képét is szeretném magammal vinni; amikor a háború után csak ott énekelhettünk nyelvünkön, amikor csak a templomban lehettünk együtt, amikor mindenki templombajáró volt, amikor nóták helyett Is zsoltárokat mondtunk, amikor csak az imádság idején lehetett nyugalma lelkűnknek ... Az elmenés napjaiban ötlött a fiú eszébe, hogy a lánnyal alig is lehettek kettesben. Nem tűrték, nem engedték a l,ány testvérei, a szülők, s azok sem, akiknek nem volt szerelmes társuk. Ahol ők voltak, mások is ott akartak lenni, ha csak egy kicsit is távolodtak, valami íratlan törvényt sértettek meg. — Miért nem lehet az öröm mindenki öröme? — kérdezte is a lány. — Talán azért, mert sokáig voltunk társtalanok, sokáig voltunk magányosak, nagy a szomjúságunk ... Ha ketten kívántak lenni, rejtekhelyeket gondoltak ki. Egyszer elszöktek a folyóhoz, s nézték, bámulták az ősbozótot, a hihetetlen nyárfaóriásokat. Aztán két öreg halász- szal feleveztek a vizen. Ezt is haraggal torolták meg. Estére, ahogy jöttek végig a hosszú utcán, mindenki őket nézte, tudták, hogy egész nap együtt voltak; megvetés tárgya lettek.
