Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
Lehet, hogy ezzel mások is így vannak. Lehet. Nem tudom. Elveszítelek, és megtalállak. Eltávolodunk, és újra keressük egymást. Hagyjuk az emlékeket, mondta a férfi. Az asszony talán hallotta Is, mégsem követte. Nem tudta levenni szemét a sötétről. A valamikor kellemetlen pillanatok, a haragos találkozások nyoma véres horzsolásként maradt a bőrén. Olykor szerettem volna kiöltözni, s másként, más érzésekkel menni a találkára, és nemcsak sötétben. Emberek közé akartam menni, nyitott szemüket látni, egy irányba nézni mosolyukkal. De ő háttal állt nekik, csak húzott, tolt ki a városból az erdőkbe, ott is az ösvényekre, bokrok alá, ember nem járta kis tisztásokra. Fogta, szorította a kezemet, vitt magával, míg rá nem talált a természet legszebb darabjára ... Ha nagy ritkán rábeszéltem valami diákmulatságra, ott is csak takart mások elől. Táncolni nem adott senkinek, legfeljebb ha tanár vitt, az is alig fordulhatott kettőt, máris visszakért szemtelenül. A zene szüneteiben a terem sarka volt a pihenőnk, én háttal a falnak, ő pedig szemben velem: öntötte rám a szavakat, fejemre, homlokomra, nyakamra. Ujjuk volt a hangoknak, indulatos remegő ujjhegyek borzongatták bőröm: cirógatás, simogatás, csábítás, mese és féltés, kisajátítás és birtoklás, mindez együtt a zene pihenő idejében,. Egyszerre, rohamként. Ilyenkor éreztem, hogy a fiú szavaiban nincs alakoskodás. 0 ilyen. Indulata, szerelme, haragja egyetlen lázas pillanat. Az ő érzéseit netm lehet idővel mérni, érzéseinek távolságát nem látni, mélységét érezni. Tengerszem ember, így is mondtam neki egyszer. Döbbent csend, aztán kitört a nevetés, kacagott a lány is, s mellette a barna hajú tanár. Egy iskolai ünnepségre szerepet kapott a fiú, megzenésített költeményt adott elő. Zavart volt, nem tudta a szöveget, megakadt, ismételt. Belesült. Da, da, dala, dana, dann, csak így tudta befejezni. A zsenge szerelem idején méregcsepp hullott a feszülő idegszálakra: gyanút hordott magában a férfi. Megszégyenültem. Kinevettek. És nevetett a lány is, cinkosan, kárörömei összenevettek. Mintha cserbenhagyott volna, pedig akkor már együtt jártunk. Néma párbeszéd, melyet sohasem kezdtek el, kíilön-külön remegett bennük a gondolat, melyet egyikük sem akart megérinteni. Gyámoltalan önvigasztalással hallgattak erről: az ördög már a szépség születésére is rfáleheli képét. — Hulló csillagot szeretnék neked mutatni, a zuhanást — mondta már hangosan a férfi —, mert mi csak pillanat vagyunk, most vagyunk egyidősek a pillanattal. Ne gondolj a tegnapra, az elmúlt napoknak nincs jelentőségük. Az asszony mégis azt tette, az esküvő csalódás volt számára. Nem így képzelte. Anyja, apja, s azok rokonsága sokadalmas lakodalmakban keltek egymáshoz. Képek sorakoztak a falon, menyasszonyok, vőlegények, násznép, majd fiatalkori házastárs- képek. S az öregek tudják, mondják minden egyes arc történetét, évtizedekig őrzik, a lakodalmak mókáit vagy szomorúságát. Ez a nagy sokaság most elmarad mögötte, ,a lány házasságba indulása nem hasonlít elődeiéhez. A rokonok az ég nagy faláról nézik örömüket. A fiú anyja beteg, ő is messziségből, sápadtan figyeli a készülődést. Akarata ellen történik mindez, reménykedik, hogy nem lesz belőle semmi, elmaradnak egymástól, a fia hazatér, diplomával. Becsülten. Kitagadom, ismételgeti a maga fonta átok kezdetét: kitagadlak mindenemből, lel- kemből, szeretetemből... Ha itt hagysz, a messzeség emésszen el, az életet folytatni kell, te meg elszakítod, eltöröd ... Te bennünket tékozolsz el, azt, mi még nem is a tied ... Megátkozlak, ha nem fordulsz vissza ... Már gyűltek a fecskék, szüretelték a korai szőlőt, valahol már itták is a levét, mikor elindult otthonról a fiú. Az elmenés innen elképzelhetetlenség: az idő itt körbejár, a vágyak legfeljebb megnyúlnak, aztán visszahullanak a földre. Hetekig búcsúzott a fiú, féktelen ivással, duhajkodással. A lányokhoz helyettem is járjatok, kiabálta részeg vigyorral, menjetek, vigyetek virágot... Én elmegyek és visszajövök ... Ezt reméli anyja is: ezt hiszi törvénynek. Valami megfogható emléket viszek magammal, gondolta. Nem tette, mert közelinek
