Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
Dobos László Rossz jelenésnek látta most az utcát. Egy hete esküdtek, s azóta kicsire zsugorodtak bennük a napok: este, reggel, félhomály, világosság, féléber szendergések — egybefolyt az érzéketlen idő. Az asz- szony most egy bődöndön ült, és a sugárút forgalmát nézte kábultan. Morajlássá fogózott a sokféle zaj, semmi sam hasonlított az előző napok pillanataihoz. Minden elmozdult helyéről: a tapintás, a meleg, a színek is hangokká változtak. Ezérf gondolatait és az előző napok szépségét féltő mozdulattal öleli magához. Első éjszakájukat mulatságosnak találták az állomás várótermében. Velük volt szerelmes ölelésük melege, ez lett nyugalmuk, jókedvük, szendergésük őrzője is. Ne mutassuk otthontalanságunk, mondta a férfi, utazunk, s megálltunk csak a városban, nézelődünk, nászúton vagyunk. Kezük mindig közel volt egymáséhoz, kicsi mosolyok is hamar felejtették a rosszat. Nagy, barna bőröndjüket este beadták a megőrzőbe, s a városba indultak meg- líönnyebülten, reménnyel, hogy rejtőzködő alakjában szembejön velük a szerencse, és kellemes szobába tessékeli őket. Az éjszakába léptek, fölfelé utoákon kaptattak, kétoldalt lámpák, a tejútra szerettek volna feljutni: magasra, a gondtalanságba. Az emlékmű párkányáról a várost nézték sokáig, földre borult csillagos ég. Szerettek volna a fények közé gázolni, s futni, míg forróságuk köddel fedné a fényeket. Hegyre csavarodó parki utakon mentek, valami ősi beidegződés szerint megérintették a lámpákat, a magányos fák törzsét. S amit megtapintottak, testükhöz melegedett, így mentek a szerelmek helyére. így jiártak Ide ezelőtt is. esténként, együtt a sötéttel. A parkerdő szélén kocsma nézi az utat. Közelebbről kompnak látszik, amint ab- Jakfényekkel kötöttek a fákhoz. A söntés zaján túl kezdődik az éjszakák némasága. Szótlan beszéltek egymáshoz. Itt mindig megálltunk, s ha volt pénzem, megvendégeltelek. Belém beszéltél egy pohár pálinkát. És én ittam. Ittam, mert féltem tőled. Féltem a sötéttől is. Te mindig határozott voltál, túlságosan is magabiztos, és a pohár a legprimitívebb és legősibb bátorító ... Mindig megszédültem, azt mondtad, egyszerre hajtsam fel. Hiába szabadkoztam... Van benned egy kis erőszakosság, ezt még nem is mondtam neked. Hulló csillagot szeretnék neked mutatni, beszélt magában a férfi, a zuhanás tűz- csóváját. Szép gömbölyű szavakat mondunk, válaszolt magában az asszony. Még együtt van bennünk a világ. Szépen egymás után: a gyermekkor a leánysággal, a leányság a szerelemmel... Még egyek vagyunk a világgal, azzal, ahonnan jöttünk, de én már érzem a rosszat. Zavar, hogy találkozásaink alkalmával nehezen illeszkedünk egymáshoz, köztünk nehezen alakul ki összhang. Előbb mindig a hideg, közömbös szavak jönnek. Máig sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy találkozásaink között itávolság ékelődik közénk, amit le kell futnunk, mielőtt megérintenénk egymást. SODRÁSBAN
