Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Morvay Gyula: Visszatérés (novella)

Muhari két tenyerét a két combjára tette, cseppet előredőlt a széken; nem szedegette össze gondolatait, nem gereblyézte össze szavait: minden benne volt, az égvilágon minden a helyén várta szerepét, nem kellett súgó.

— Nem ugat a kutya — mondta Dasi feleségének.

— Mi van a Morzsival? Nézz ki, mi van a kutyával? Előbb még ugatott.

— Nem ugat, nem ugat. Kiugatta magát — mondta, de fogta magát, kilépett az udvarra, Morzsit szólongatta, de Morzsi nem volt.

— Tudom is én, hol van — mondta Dasiné. Elkoslatott, kész, de itt ül Muhari Pali, aki eddig szó nélkül nézte Dasit. Szó nélkül, de a szeme nézése annál többet beszélt. Dasi félve kerülgette Muhari tekintetét: ki vágjon bele a beszédbe, milyen és kié az. első mondat?

— Megjöttetek — mondta fahangon Dasi. Elszállt az első szó, jöhet a szózuhatag.

— Amint látod, megjöttünk. Mind a hárman visszajöttünk; mi egyben vagyunk, nem. szakadtunk széjjel egymástól; a többiek is jönnek, Dasi, várhatod őket. Látom rajtad: nem vártál minket; senkit sem vártál. Kínkeserves elmenetel volt, de mégis van visszatérés. Kérdezd meg: miért jöttünk?

Dasi homloka elhidegedett, gyomrába belemart a fájás.

— Nagy bajomban nem a szívem vett elő, a gyomrom facsarodott össze — gondolta.

Felesége a tűzhelynél ült, az egyik lábas fenekéről a megkapott tésztát meg a krumplit vakargatta.

— Tudom, miért jöttetek — mondta kelletlenül, fejlógatva Dasi.

— Mi van a kutyával? — gondolta ijedten Dasi. Legjobb lesz, ha megint kiküldi a feleségét, nézze meg Morzsit, de letett erről. Morzsiról majd aztán. Először a három emberé a szó.

Muhari előrenyújtotta jobb lábát, hátradőlt a széken, szeme befogta Dasi nézését és mozdulatát.

— Hatvanötén voltunk itt nálad, ebben a szobában — kezdte a szót Muhari. Azért voltunk itt, hogy ne kelljen elhagynunk szülőfalunkat; szétvert a hír: Dasi el tudja intézni, hogy — maradhatunk; aminek ára volt: ki, mennyit fizetett, aszerint biztattad a kétségbeesett embereket, s hol 2000, hol 5000 koronát kértél az itthonmaradásért. Kiálltál az utcaajtódba, az első arrajárónak megmondtad: aki fizet, annak el tudod intézni, hogy ne kelljen elmennie a faluból, ne osszák be a lakosságcserébe. Egy óra alatt az egész faluban szétkúszott a hír: Dasi tud segíteni; aki fizet neki, az marad.

— Hatvanötén voltak az első csoportban, aztán jöttek a többiek. Ezt én is tudom — gondolta Dasi. — De hol van Morzsi? Előrehajolt a széken, hogy elszorítsa hasogató gyomorgörcsét. Feleségére nézett: mégiscsak jó lenne, ha kimenne Morzsihoz. — Ezek szurokba tehénszőrt kevertek, bezsírozták, s a kutyának vetették a halálos falatot. Morzsit eltették láb alól; lehet, hogy azért vannak itt hárman, hogy végezzenek velem?

Dasiné kapott észbe; látta, hogy az ura sziszeg, nyöszörög; az ijedtség ott rajcsúrozik a gyomrában.

— Nem, azt már nem, hogy mi megzsaroltuk magukat! Itt a naptár, erre Irtuk, hogy hányon, kiken segítettünk. Mert igenis: segítettünk az embereken, a hozzánk fordulókon. Az úgy volt, hogy ...

— Hagyd! — csapott feleségére Dasi hangja.

Elkészítette, sorba állította Dasi a szavakat, amelyeket majd visszaad Muharinak, de nem volt rá ideje: Agócs szavai már hasogatták a levegőt.

— Hatvan embertől fejenkint 2000 koronát szedtél, kértél, és mind a hatvan fizetett, mert mégiscsak emberi ijedelem volt itthagyni házat, udvart, állatokat, határban a barázdákat, a szobában az ágyakat, amelyekben a gyerekek születtek. Még a fülemben zuhognak a rohanó lépések: csak szaladjunk, rohanjunk, vigyük a pénzt, hogy itthon maradhassunk. Lehet, hogy most, hogy mondom, talán visszaemlékezel, és hallod ablakod alatt a csizmák zuhogását.

Dasi feje le akart szakadni; nem hallotta a parasztemberek, asszonyok rohanásának zuhogását, de felrémlik előtte: milyen sírő-reszkető szájjal szedték elő bugyellári- sukból, asszonyok a blúzukból, meleg mellük közül a sok pénzt. A szoba tele volt reszkető emberekkel; a hátul állók siettették az asztalnál fizetőket.

— Tegye le a cált, Dasi, maga meg írja fel a neveket, hogy itthonmaradunk, mert