Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Kulcsár Ferenc: A jáspiskövek (elbeszélés)
Baltát, amint az éppen a vén Kelement gyötri. 'Nem a kapzsi szomszédján esett meg a csizmadia szíve, hanem attól ijedt meg, hogy végül még füstbe megy az ő nagy gonddal eltervelt, agyafúrt terve. Ezért nem hogy elfutott volna, hanem csendesen az ajtóhoz osont, s kívülről ráfordította a zárat kétszer is. Utána pedig, ahogyan csak a torkán kifért, ordítozni, lármázni kezdett, futott a kihalt utcán végig, és kiabált: — Gyilkos, rabló! Ébredjetek, ébredjetek gyorsan, emberek, a rabló Balta van itt, ■a garázda, rátört az öreg Kelemen házára! Nem telt bele nagy idő, az egyre erősödő lármára talpon termett az egész Vámosújfalu népe, ki vasvillával, ki doronggal igyekezett Kelemen háza felé, s már a harangot is félre verték a toronyban, akárha tűzvész idején. Mindjárt látta János, hogy balul ütött ki a tréfája, s ha nem menekül tüstént, a végén még a feje bánja. Kisurrant hát, mint az árnyék, az ablakon, s kö$ plőttem, köd utánam, útját a behavazott mezőkön át egyenesen a nem messze kanyargó Bodrog felé vette. — Utána, emberek! Utána! Kapjuk el az átkozott zsiványt! — kiáltoztak, ordítoztak százan meg százan, s bár a vérdíj, a rájuk váró busás jutalom hajtotta őket, igazán közeire még a legbátrabbja sem merészkedett a híres Baltának vélt/menekülőhöz. János pedig futott lihegve, maga sem tudván eldönteni, mitévő legyen. Egyik percben azt gondolta, megáll, s ha körbeveszi a feldühödött nép, elmondja nekik a tréfát, s jóra fordul minden. De mindjárt utána arra hajlott az esze, hogy tán ideje sem marad szólni, mert a vérszemet kapott, felingerelt tömeg tüstént agyba-főbe veri. Különben is, betört a Kelemen házába ... Szedte hát inkább a lábát sebesen, s a Bodroghoz érve, gondolkodás nélkül belevetette magát a jeges vízbe, s átúszott a folyón. Ezalatt megérkeztek a vízhez a pandúrok is, s nemcsak a vámosújfalusiak, hanem a szomszédos falvak, Bodrogolaszi, Zsadány, Üjpatak, Sára férfinépe is velük tolongott a Bodrog partján. Eltartott egy ideig, amíg a pandúrok meg a többi népség csónakokon átkeltek a folyón, s újra a menekülő nyomába eredtek. János egyenesen a Bodrogon túli lápos rétnek vette az irányt, s a sűrű, száraz nádasba lopakodva végre azt remélte, hogy most már biztonságba került, s a nekivadult, lármázó tömeg bottal ütheti a nyomát. Igen ám, csakhogy a bátor legény valamiről megfeledkezett. A frissen hullott hó hűen mutatta a pandúroknak s üldözőinek, valójában merre is menekedett. Igaz, a csapdákat rejtegető nádasba bemenni utána senki sem merészkedett, Valamennyien rettegtek betenni a lábuk a veszedelmes mocsárterületre, de egyszer csak az egyikük felkiáltott: — A nádas! Gyújtsuk rá a nádast! Akkor vagy előjön a lángok közül Balta, vagy ha nem, hát odaég, s úgy lelke rajta! Az elkurjantott szavakat mindjárt tett követte, s rövidesen száz felől is fellobbant a nádas. Az égre csapó lángok egy pillanatra halálra rémítették Jánost, de aztán megemberelte magát, s erősen feltette magában, hogy ha oda is kell vesznie, nem engedi, hogy a pandúrok kezére jusson. A lángok pedig falánkul nyaldosták, nyelték a száraz, ropogó nádat, vészesen közelítve egymáshoz száz felől is. A sötét éjszakából egyszeriben világos nappal támadt, s a vérpirosra váló ég vészjóslóan hajolt a láp fölé. A sűrűn szálló koromban, pernyében és szikraesőben riadtan verdeső vadrucák raja kiáltozott, s a lángnyelvek elől menekülő nádi farkas és róka csattogó fogával hátra-hátravagdalva menekült. Jánosnak villámgyorsan kellett cselekednie. Tudta, életét már csak a lápkút mentheti meg, habozás nélkül lemerült hát a fagyos vízbe nyakig, s gyakran a feje búbjáig is alábukott, hogy belé ne marjon a láng, ki ne egye a szemét a füst, na meg hogy az üldözők a nagy fénynél föl ne fedezzék valamiképp. Végül a tűz elemésztette az egész nádast, csak az elszenesedett zsombékok parázslottak az újra sötétbe borult éjszakában, meg valami különös sziszegő-síró hangok szálltak fel innen-onnan: a zsom- békokból előpezsdülő kígyók fájdalmas halálszava volt az, amint kunkorodva sültek meg az izzó zsarátnokban. Várták a pandúrok, várta az íösszesereglett nép, hogy a hamuvá égett sík lápon felbukkan valahára Balta, de hát mindhiába, egy lélek sem mozdult többé az éjszakában. Mivel pedig a lápra menni a sötétben gyáva volt egy is közülük, szó szót követett,
