Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Kulcsár Ferenc: A jáspiskövek (elbeszélés)

eldöntvén bölcsen végre, hogy a rabló Baltát a tűz emésztette meg, vagy a biztos halált adó feneketlen lápkútba veszett.

És mint aki becsülettel s jól végezte dolgát, hazatakarodott a sereg.

János pedig félig összefagyva, félig megpörkölődve, mégis, a szerencsésen végződött kalandtól jókedvűen előmászott a dermesztő jégveremből, s nem nagyon tudva maga sem, miként és hogyan, de különösebb baj nélkül hazakeveredett.

Másnap reggel a vámosújfalusiak kíváncsibb fele újra átkelt a Bodrogon, s a nappali fénynél óvatosan bemerészkedve a lápra, rövid keresgélés után a lápkutat csakugyan megtalálta. S körbefürkészve a kutat, megperzselődött szűrre, elszenesedett nyelű baltára s tűzpörkölte kalapra leltek, bizonyítékául, hogy Balta az éjszakai lángok közt veszett. Amint pedig az már lenni szokott, néhány nap múltával elterjedt a vidéken a hír, hogy Balta, a veszedelmes rabló nincs többé az élők sorában, sőt többen állították, hogy a lápkútnál a holttestét is kézzel érintették.

A vármegye hivatalos urai hát törvényesen is megszüntették a rabló Balta utáni nyomozást, a falakról leszedték a plakátokat, melyek Balta alakját, arcát, ruháját leírták, s a fejére vérdíjat szabtak. A legtitokzatosabb pedig az volt a dologban, hogy a különös éjszakai események nyomán a rablások, fosztogatások is megszűntek a vidéken. ,

Elég az hozzá, hogy a váratlan közjáték után a fukar Kelemen meg a szegény csizmadia hamarosan megkötötték az egyezséget: Kelemené lehet a feltárt kincsért a királynőtől járó mesés jutalom, cserébe pedig a vén zsugori élete végéig jó módban,, gondtalan gazdagságban tartja a szegény csizmadiát, na meg hát Jánost, az unokát.

Folyt is tovább a két szomszéd könnyelmű vigadása, az esti borozgatások újra rendre megismétlődtek, mígnem egy szép napon a postakocsi meghozta a nagypecsétes levelet, melyben elrendelve volt, hogy a csizmadiának a vármegye székhelyén kell jelentkeznie, hogy ott meghallgassa a Bécsből jött feleletet, mely különös küldeményére s csatolt levelére a megyére, Sátoraljaújhelyre érkezett.

Nosza, a jóelőre megkötött egyezség szerint készülődni kezdett Kelemen, felöltötte díszes ünneplő mentéjét, s kikenve, kifenve, drága hintaja elé parádés lovait fogva, elindult a méltóságos válaszért a megye székhelyére. Az egész hosszú úton alig fért a bőrébe, egyre csak azon örvendezett, hogy a felséges királynőtől mily mérhetetlen jutalomban lesz része, s a lóvá tett, oktalan vén vargát gondolatban már most is nevette, és megint nincstelen koldusnak nézte.

Megérkezve aztán behajtott hintáján a vármegyeház kapuján, s bevezették őt tüstént a szolgák egy tágas terembe, a főispán elé. Az pedig mindjárt, köszönés nélkül a dologra térve, kurtán csupán ennyit kérdett tőle:

— Kend lenne hát a vámosújfalusi érckereső híres csizmadia?

Bizony meghökkent Kelemen a kedélytelen, kurtán-furcsán hangzó, ingerült beszéden, s hajlongva és dadogva így válaszolt hirtelenében:

— Nem én vagyok ... vagyis hát az lennék, alásan kérem... S amit mond a kegyes királyi felelet, pontról pontra, vesszőről vesszőre mind csak engem illet...

— Helyesen szólt, csizmadia uram, isten úgyse, helyesen — mondta félig mérgesen, de most már mégis inkább nevetősen a főispán. — Mert a felsőbbség levelében az áll, hogy aki a három darab otromba nagy követ Bécsbe felküldötte, azt itt tüstént a deresen a vessző megillesse. Egy kő ára, így írja a levél, tíz jó kemény husángvessző legyen, s mivel a kő három, a kincskeresőnek harminc vessző járjon.

E szavakra Kelemen elsápadt, felnyögött, s elterült a padlón, mint a gutaütött. De néhány vödör hideg vízzel életre keltették, s a felsőbb parancs szerint deresre fektették. Amikor pedig megkapta illendően a jussát, a harminc botütést vesszőről vesszőre, sok szerencsét kívánva neki, szélnek eresztették.

A pórul járt Kelemen eszét vesztve, féltébolyodottan érkezett haza Vámosújfalura. Egyenesen a csizmadia házába rontott, s esztelen haragjában talán agyon is csapta volna a szegény öreg vargát, ha hirtelen útját nem állja egy szép szál legény, eléje tornyosulva erős sziklaként. Kelemen ekkor, mintha csak egy múltból felrémlő ördögöt vagy kísértetet látna, sarkon fordult szélsebesen, mint akit megbabonáztak, s örökre eltűnt a szegény csizmadia s unokája életéből.

Majd lepergett a tavasz, a nyár, s újra itt volt a tokaji vásár ideje. Most az jöreg csizmadia unokája, János ment el a vásárra, s egy hosszú asztalnál üldögélve borozgatni