Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Kulcsár Ferenc: A jáspiskövek (elbeszélés)

doztam, bukdácsoltam kőtől kőig, mígnem végre a kinccsel teli, betemetett bányára találtam. Tarisznyámba rejtettem mindjárt három gyönyörű szép jáspiskövet, s boldogan, szinte futólépésben tértem velük haza ...

— Hadd lám, megvannak-e, mutassa gyorsan a csillogó köveket — kiáltott közbe mohón a türelmetlen Kelemen, aki alig várta már, hogy a kezében tartsa valahára az annyira óhajtott bizonyítékokat.

— Hát azt bizony nem tehetem — szólt hamiskásan a csizmadia —, mert a három szép követ nemrégiben B'écsbe küldtem egy hosszú írás kíséretében, egyenesen felséges asszonyunknak, Mária Teréziának címezve. Arra kértem őt a levélben, hogy ő maga s tudós emberei vizsgálják meg a köveket, csiszoltassák meg a jáspist, melyből a királyfiak magyar dolmányára ékes gombokat készíttethetnek, meg egyéb szemnek tetsző szép dolgokat, szelencét, díszes fényes termeit is kipallóztathatja vele a királynő, ha idejében rendel ide értő inzselléreket s bányászokat, akik előhozzák a mélyből a sok-sok kincset. Kértem a királynőt, siessen válaszával, mert én már öreg vagyok, s bármikor meghalhatok, s rajtam kívül senki sem ismeri a jáspislelőhelyet. Megírtam a levélben, aláhúzott sorokban, nyomatékosan, hogy az engem illető nagy jutalmat mindenképpen elvárom, meg aztán a királyasszony engedtesse meg, hogy falunkban a kincsből templomot emeljenek ... Lesz hát pénzem, láthatja, Kelemen uram, s már azon is erősen járatom az eszemet, hogy megveszem magamnak a tokaji hegyet.

A fukar Kelemen habzsolta, nyelte a borgőzzel együtt a záporként ömlő szavakat, s közben törte, erősen törte a fejét, milyen feleletet adjon a hallott szavakra, hogyan is fordíthatná a senkiházi csizmadia roppant szerencséjét a maga javára. Mikor pedig az öreg varga kifogyott a szuszból, s kiszáradt torkát megint egy kupa borral nedvesítette meg, a minden hájjal megkent Kelemen ekképp szólott hozzá:

— Kiváló szerencséjének szívből örvendek, szomszéd, bár nem hallgathatom el jogos aggodalmamat, mert igazán megkedveltem kendet. Gondolja csak el, milyen cudar időket élünk, mily betyár világ járja mifelénk mostanában ... A gazdag, pénzes emberek örökös rettegésben élnek, s hírlik, hogy Balta, az elvetemült rabló újra fosztogat. Mi lesz, ha fülébe jut a hír, mily vagyonhoz jutott? Háza ellenállni hitvány, még házőrző kutyái sincsenek, ki védi meg az blvetemültektől? De mondanék én egyet, édes szomszéd uram. Nagy várandóságát testálja át reám, s cserébe én kendet a tenyeremen hordom, nagy úrként tartom el halála napjáig . . .

Ám ekkor a kapzsi Kelemen kénytelen-kelletlen elhallgatott, mert elvakult beszéde közben csak most vette észre, hogy az öreg csizmadiát a teméntelen bor álomba ringatta, s a gondtalanok igazi, édes álmát alussza. No sebaj, nyugtatgatta magát a telhetetlen, holnap vagy azután majd biztosan célomat érem.

Kívül pedig, az ablaknál hallgatózó Jánosban ekkorra már igencsak fel.'orrt a méreg, s szíve szerint azonnal berontott volna a házba, hogy bosszút álljon a szégyentelen, csalárd gazemberen, mert hát mint mondottam, János mit sem sejtett nagyapja csala- finta tervéről, s szó szerint vette a Kelemennek előadott beszédét. Eltervelte hát, hogy alaposan megleckézteti a zsugori Kelement.

Akkoriban széltében-hosszában sokat beszélt a nép Baltáról, a híres rablóról, azt híresztelve, hogy pár hónappal azelőtt, miután katonának fogták Baltát, az megszökött a császári seregből, és azóta sorra fosztogatja a gazdagok házait. Hogy mennyi volt ebből a szóbeszéd, mennyi az igaz valóság, /nemigen lehetett tudni, de tény, hogy a vármegye vérdíjat tűzött ki a Balta fejére, s nagy jutalom várta azt, aki őt a pandúrok kezére játssza.

Egyszer aztán, egy sötét téli estén, amikor éppen csak pislákolt az égen a hold, János a Balta alakját öltötte magára, s váratlanul betoppant a még fenn gunnyasztó, pénzét számolgató Kelemen házába.

— Szép jó estét neked, elvetemült vén hiéna! — dörgött rá János a holttá vált Kelemenre. — Megismered-e a híres rablót, Baltát? Jól vigyázz, ha egyetlen kiáltás elhagyja a szádat, csomót kötök a nyelvedre, hogy ne ejthess ki többé csalárd, mézesmázos szavakat. — S odalépett a megrémült vén fukarhoz, hogy gúzsba kösse kezét, lábát...

De a sors sánta "manója másként tervezte a dolgok folyását. Noszogatni kezdte az öreg csizmadiát, hogy csoszogjon oda a Kelemen kivilágított ablakához, s kívánjon neki nyugodalmas jó éjszakát. Hát ^amint az öreg benézett az ablakon, attól, amit látott, meghűlt az ereiben a vér, mert mindjárt felismerte a plakátokon kiragasztott leírásból