Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Lovicsek Béla: Ágnes asszony öröksége (elbeszélés)
van-e remény. Azonkívül arra is megkérte, hogy hozzon neki tejfölös csirkehúst noked- lival, mert szerfölött kívánja. Váradiné a férje kívánsága szerint a hét közepén felkereste a főorvost és megkérte, mondja meg őszintén, hogy mi a helyzet, s mire számíthatnak. — Nézze, asszonyom, semmi értelme, hogy mellébeszéljen az ember — kezdte a főorvos elgondolkozva. — Az a helyzet, hogy Péter bácsi rákos... Mindene: a gyomra, a imája, a tüdeje... egyszóval ellepte az egész szervezetét, s legfeljebb két-három hete van még... Nagyon sajnálom, de nem tudunk rajta segíteni, csodák pedig nincsenek ... Azt is el kell árulnom, hogy az utolsó napjai nagyon nehezek, kegyetlenek lesznek, de mi mindent elkövetünk, hogy csillapítsuk a fájdalmait, mindent megteszünk, asszonyom... Váradiné — bár számított rú —, rettenetes fájdalmat érzett. Annak ellenére, hogy gyerekei, menyei, vejei és unokái vannak, tudta, hogy az egyedüllét és a magány var rá. HiJba rendesek és becsületesek a gyerekeik, hiába él bennük a szülők iránti szeretet, most már a saját családjuk áll hozzájuk közelebb,tőlük, a szülőktől, eltávolodtak, ami törvényszerű és természetes is. így hát magára marad, teljesen magára. Sírt egy sort, pedig megpróbált uralkodni magán, erősnek, keménynek látszani, de nem ment. — Hogyan álljak elibe, hogyan nézzek a szemébe és hogyan bíztassam, főorvos úr, amikor ...? — Semmi esetre sem könnyekkel a szemében, kedves Ágnes asszony. Éljen csak még pár napig abban a tudatban és abban a reményben, hogy minden jóra fordul és rövidesen hazamehet — mondta a főorvos meleg emberséggel. — Tudom, nehéz lesz fonákjára fordítani a valóságot, a sírás helyett mosolyogni, hiszen annyi együtt töltött év után tökéletesen megismerték egymást, a szemük villanásából, de még a kezük mozdulatából is tudnak következtetni egymás gondolatára... Mégis biztatni kell őt mosolyogva, hogy könnyebben viselje el a hátralevő napok megpróbáltatásait. — De mikor én soha életemben nem hazudtam néki főorvos úr, kérem, soha életemben ... Éppen most hazudjak?... Szívesen cserélnék vele, szívesen magamra vállalnám a betegségét, de szívesen bújnék helyette a földbe, csakhogy vasárnap délután ne kelljen az ágya szélére ülnöm és a szemébe nézve „jó újságot” mondani neki, olyat, ami nem igaz ... — Legyen erős, asszonyom, és próbálja meg. Mást nem tudok tanácsolni — mondta befejezésül a főorvos. Elérkezett a vasárnap délután. Váradiné — mielőtt kézenfogta az unokáját, az ötéves Ferikét, s felszállt volna a buszra — megivott egy pohárka méregerős törkölyt: hátha lecsillapítja a benne dúló fájdalmat, feszültséget és szorongást. Ogy tímolygott be a kórház szélesre tárt kapuján, mint aki se élő, se holt. Még Ferkó is észrevette, hogy elnehezül a karja és görcsössé válik a szorítása. — Beteg vagy, mama? — kérdezte a kisfiú. — Nincs semmi bajom, kisfiam, csak ez a rettentő hőség szédít egy kicsit... Végigkopogva a hosszú folyosón, egy pillanatra még megállt a szoba ajtaja előtt és megrázta magát, mintha a ránehezedő súlyos tehertől akart volna megszabadulni. Benyitott. — Jő napot, apjuk! ... De jó a színed, hallod-e! Sokkal jobb, mint a múlt vasárnap volt, javulgatsz, ugye, javulgatsz — mondta Váradiné és erőitetten ‘mosolygott. — Ez a hőség, ez a hőség! Meg sem mozdul a levegő... Idebenn azért kellemesebb valamivel ... — Hozott Isten benneteket, Ágnes! — Szia, papa! — Szia, kisfiam! — fogadta jóízűen a beteg az újfajta köszöntést. — Hát a rigók fütyülnek-e még a diófán? — Hű, de mennyire! Csak úgy cifrázzák! — mondta a kisunoka dicsekvő hangsúllyal, majd kissé elkomolyodva megkérdezte. — Jól vagy, papa? — Jól, kisfiam, egészen jól. Hát te? — Megcsípett egy darázs, de nem nagyon sírtam. Ugye, mama, csak egy kicsit sírtam?
