Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Lovicsek Béla: Ágnes asszony öröksége (elbeszélés)
— Derék kisfiú vagy, olyan katona lesz belőled, hogy még a nap is megáll feletted!' — Tankista! — Vagy űrhajós ... — jegyezte meg csendesen a beteg. — Az is lehet lám belőled, ha ügyeskedsz, bizony ... Csend ereszkedett közéjük. Mintha hirtelen kifogytak volna a szóból, pedig jócskán volt még mit mondaniuk egymásnak. A csenddel a feszültség is fokozódott Váradiné- ban. Attól tartott, hogy elsírja magát és a férjére borul. Azzal viszont mindent elárulna neki, szaladt át agyán a gondolat, erre aztán erőt vett magán, s a szatyra fölé hajolt. — Meghoztam a tejfölös csirkehúst, még meleg is. Ehetnél... Remélem, nem sokat ettél délben ...? —. Nem sokat, Ágnes, majdnem semmit... Segíts felülni, és a hátamat támaszd ki a vánkossal, hogy el ne dőljek . .. — Dehogy dőlsz, Péter, dehogy dőlsz, hiszen erősebb vagy, mint a múlt vasárnap voltál... Olyan hegyesen ülsz az ágyban, mint huszárkorodban a nyeregben — mondta az asszony jóízű bíztatással. Szakajtóruhát terített a takaróra és arra helyezte a lábast. — Hát csak egyél, Péter. Jó étvágyat! — Gusztusos... és az illata! ... — mondta a beteg. — 'Éppen hogy csak meg nem szólal a Lábasban ... — Kézbe fogta a kanalat — nehezebbnek érezte, mint valamikor a véka búzát —, turkálta, pityiszkálta az ételt, egy-két kanálnyival a szájába vett és forgatta, forgatta, mint a fogatlan ember, aztán nagy nehezen lenyelte, majd félretolta a lábast. — Hiába, Ágnes, csak a szemem kívánja, a gyomrom ném és nem veszi be. Alighanem a sok gyógyszer teli el az embert... Nézd csak: egy egész fiókra való van belőle ... — Egyél még egy kicsit, Péter — bíztatta Váradiné a férjét —, meglásd, vérré- válik benned. — Nem megy, Ágnes, hiába erőlködöm, nem megy.. Fektess le, fáraszt az ülés ... Már a szemem pislogtatása is kifáraszt. Váradiné megigazította férje alatt a párnát. — Ne hagyd el magad, Péter, hallod, ne hagyd el magad! A héten beszéltem a főorvossal ... — Beszéltél? ... És mit mondott? — Azt mondta, hogy hál’ istennek már túl vagy a krízisen. így mondta: a krízisen ... és hogy két-három hét múlva már haza is jöhetsz, csak ne hagyd el magad ... Akarnod kell, hogy meggyógyulj, Péter, nagyon akarnod! És akkor minden readbe jön... Meglátod, néruny hónap múlva azt is elfelejted, hogy itt feküdtél valaha... — Azt mondta a főorvos? — Azt, Péter. — Hazudott... vagy nem ért hozzá ... Én érzem a bajom ... — Már hogyne értene, Péter! Manapság már nagy az orvostudomány, nem úgy,, mint valamikor. — Valamikor is meghaltak az emberek, meg most is meghalnak, Ágnes... — mondta Váradi Péter csendesen. láthatóan nehezére esett még a beszéd is. — Tudod, Ágnes, esténként, amikor már sötétedik, érzem, hogy jön... Nem az ajtón, nem is- az ablakon lép be a szobába, hanem a falból bújik elő ... — Kicsoda, Péter? — Kicsoda, kicsoda, hát ő ... És csak jön, jön felém, aztán megáll az ágyam mellett és a hideg, csontos kezével megfogja a nyakamat... Bizony, Ágnes, megfogja és. szorítja, egyre fojtogat, alig kapok levegőt, szólni sem tudok, hogy elzavarjam magam, mellől... — Bolondokat beszélsz, Péter, képzelődsz, vagy csak álmodod az egészet... — Semmit sem tudnak az orvosok, Ágnes, vagy hazudnak, mind hazudnak, tudómén, amit tudok ... — Hazudtam én néked valaha Is, Péter? — Nem ... soha ... legalább is a tudtommal nem ... — No, látod, akkor most miért nem hiszel nekem? — A szívem azt mondja, hogy higgyek... de az eszem, Ágnes ... Álmodni viszont tényleg szoktam. Tudod miről? ... A búcsúról, amikor egymáshoz édesedtünk... meg
