Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Lovicsek Béla: Ágnes asszony öröksége (elbeszélés)
ÁGNES ASSZONY ÖRÖKSÉGE Víradi Péter negyedik hete feküdt a kórházban. A hetvenéves, magastermetű férfr végigérte az ágyat. Ha az ágy rövidebb néhány centiméterrel, vagy ,ő magasabb valamivel, ki sem tudott volna nyújtózni rendesen. Az arca viaszsárga. Ritkuló, ősz haja izzadt homlokára tapad. Hiába, a rekkenő hőség belopakodott a kétágyas szobába is. Nem volt előle menekvés. Életében soha nem volt beteg. Orvost csak messziről látott, ha egyáltalán látott. Az- első világháború frontjait is megúszta sebesülés nélkül, pedig mellette, körülötte' kedvére aratott a halál. Egyetlen foga sem hiányzik. Mintha elnyűhetetlen acélból' készültek volna. Most meg sehol semmi, minden különösebb „bevezető” nélkül csak elsötétült előtte a világ és elvágódott az udvar közepén. 'Éppen a tyúkok vályújába- akart friss vizet tölteni. Félúton érte a szédülés. Azóta itt van. Egy-egy itt töltött napja felér egy-egy hónappal. Menne örömest haza, ha mehetne-, de még nem engedik. S ha engednék is, !ki tudja bírna-e, hiszen napról napra gyengébbnek érzi magát, mozdulni is alig bír. Mintha a hófehér lepedője szívná el fokozatosan az erejét. Otthon, a kertben, a fedeles szőlőlugas árnyékában biztosan jobban érezné magát,, új erőre kapna. Ágnes gondoskodása, meg a főztje felerősítené, mert úgy főzni, ahogy az ő párja, egyetlen asszony sem tud a világon. Haza kéne menni. Ha megkérné szépen a főorvos urat, talán haza is engedné. Nagyon rideg és idegen számára ez a viiág, pedig az orvosok és az ápolónők kedvesek, emberségesek hozzá, bíztatják is nap mint nap, mégis hazavágyik. Ha már egyszerel kell indulni arra a hosszú útra, ahonnan nincs visszatérés, otthonról volna jó, ‘az udvari diófa árnyékából vagy a szőlőlugasból, arról a portáról, ahol életének nagy részét leélte a feleségével, a gyerekeivel és az unokáival, s ahol annyira szeretett élni, örülni és gürcölni. Nem, nem készül, szeretne még néhány évet élni, de ha akarata ellenére mégiselérkezik az utolsó óra, megnyugodva távozik, hiszen nem élt hiába. Becsülettel felnevelte a két fiát meg a két lányát, soha senkinek rosszat nem tett, s élete egyetlen óráját sem töltötte tétlenséggel. Soha nem politizált, soha nem szólt bele a viliig és a társadalom változásaiba, ő csak dolgozott keményen és kitartóan. A legkegyetlenebb és a legnehezebb helyzetekben sem lázadozott, hogy őt dologra teremtette az isten, pedig soha nem volt templomjáró ember. Csak az év legnagyobb ünnepein látogatott el az isten házába, azt is csak azért tette, hogy ne érje sző a ház elejét. Nagyon nehezen viselte el a kórházban töltött napokat. Sehogy sem tudott megbékélni azzal, hogy tehetetlen magával. Másrészt pedig azért, mert világéletében szemérmes ember volt, soha még a felsége előtt sem vetkezett le anyaszűz meztelenre, itt meg teljesen kiszolgáltatott. Az ápolónők forgatják, mosogatják, tisztába rakják és valósággal pólyázzák, mint a csecsemőt. Mennyire rejtené előlük a meztelenségét, s mennyire szégyelli, ha maga alá vizel, ami bizony az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul. Váradi Péter türelmetlenül várta a vasárnapot, a látogatás idejét, két okból is. Múlt vasárnap megkérte a feleségét, hogy a hét folyamán okvetlenül beszéljen a főorvossal, s tudja meg tőle pontosan, hogy mi a helyzet, mire számíthat, egyáltalán Lovicsek Béla
