Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Duba Gyula: A Jelen piózája
a modern szovjet társadalom drámai konfliktusainak gyökerét a közösségi erkölcs összefüggéseiben fedi fel. Az etika harca, a humánum drámái a mindennapi életben — ez a szovjet irodalom jelentős részének témája, vizsgálódásainak alapterülete. Ezen belül az író az egyén sorsát elemzi, de közösségi értelmű és méretű következtetéseket von le belőle. A szocialista társadalom emberi-drámai helyzetei morális természetűek, következik ebből a megállapítás, melynek igazát bizonyítja, hogy a mai szovjet próza- irodalom termékenyen felívelő korszakát éli és jelentős alkotói eredményeket és értékeket mutat fel folyamatosan. Ahelyett, hogy a példa kapcsán más szocialista irodalmakban vizsgálódnánk, nézzünk szét — részben a történetiség igényével — nemzetiségi prózánk három évtizedében. Az impozáns fejlődéskép jelene — fájdalom — nem felemelő, nem is bizakodásra késztető. Nemzetiségi írásbeliségünk eredményeit számba véve első pillantásra szembetűnik a rövid próza — novella, elbeszélés, esszé — évek óta tartó hiánya. A kispróza valamikor életerőtől duzzadó folyócskája vékonyan csörgedező patakká szelídült, erecskévé apadt, mely mintha kiszáradni készülő mederben folydogálna. Prózánkat ma kétségtelenül a regény műfaja élteti (bár a közelmúlt bősége után pillanatnyilag ez a műfaj is visszaesni látszik). Összefüggések és okok után kutatva nem érdektelen — legalább vázlatosan — áttekinteni háború utáni prózánk fejlődésképét. A három évtized prózatörténetére vetett felületes pillantás is érdekes felismerést sugall: úgy tűnik, az ötvenes évek útkeresése és írói öntudatosulása után a hatvanas évek a kispróza, a hetvenesek pedig a regény korszaka volt. Ez a megállapítás valóban elnagyolt, mégis — úgy érezzük — megfelel a felnövekedő és beérő prózairodalom értékgyarapodásának, és vázlatossága ellenére is helyesen határolja körül a valóságot. A kispróza mai fejlődésképével és hiányával kapcsolatban azonnal felvetődik a miért kérdése. Erre a prózai minőségek változásában találunk választ. A hatvanas évek elbeszélései és novellái az akkori közelmúlt történelmének és a társadalom összefüggéseinek egységében fogalmazták a nemzetiségi ember alakját, sorsélményeiben gyökerező egyéniségét, történelmi tapasztalatai fényében mérték fel életlehetőségeit, szociológiai arcélét vizsgálták. Ez a kispróza kétségtelenül a korabeli jelen prózája volt, amely a múlt vonatkozásaihoz történeti érzékenységgel nyúlt. A hetvenes évek regénye a fent említett, őt megelőző kispróza eredményeire építkezett és a már körvonalazott nemzetiségi tudat alapjáról, az időszerűség igényével jelenítette meg a nemzetiségi félmúlt történelmi sorsélményeit. Ezt a prózát a történelem korszerű tudatosítása és értékelése tette maivá, időszerűvé, a jelen prózájává. A fenn vázolt fejlődésképet megbontani látszik a hetvens évek elejének fiatal kis- prózai áramlata, amely a Fekete szélben és néhány további kötetben jelentkezett, s a Főnix Füzetekben napjainkban tovább él. Az egységbontás valóban látszólagos, formai jellegű, mert ez az új próza — a kivétel erősíti a szabályt alapon — törvény- szerű jelenség irodalmunkban, a líra hasonló, korabeli törekvéseinek megfelelője: az alkotó egyéniség és a művészi forma jogainak indokolt meghangsúlyozása. Prózagondjaink, s különösen a kispróza mai hiánya azonban arra utal, hogy a korszakok — egységes értelemben — lezárulni látszanak. Ma már úgy tűnik, hogy a nemzetiségi és történelemtudat a teremtő, szociológiai fogantatású próza vállalt feladatait elvégezve érzi, míg a formaépítő szubjektív irányzat a kimerülés jeleit mutatja, kezdeményezései, útjai egyre járhatatlanabbaknak bizonyulnak és új formai sematizmus felé vezetnek, tartalmi elszürküléssel fenyegetnek. Egy magát önállónak tudó irodalom kispróza nélkül csonka és tehetetlen, mert éppen a jelent-érzékelő képessége hiányzik. Kispróza nélkül nincs — nem lehet — teljes, életképes irodalom. A rövid prózai műfajok az irodalom dolgos hétköznapjait, alkotói szorgalmát és jelenét-igényét, felelős hivatásvállalását jelentik. A kispróza a művészi írásbeliség riportja, vezércikke és programnyilatkozata, életakarásának tanújele. Végeredményben közvetlenül az irodalom öntudatát tükrözi. Ezért a színvonalas kispróza mai abszenciája irodalmunkban végtelenül nyugtalanító — mondhatnánk: elfogadhatatlan — jelenség, és ha tartósnak bizonyulna, szellemi életerőinek megcsappanását jelenthetné. Ezzel a lehetőséggel számolnunk kell. Ellene csak a tények tudatosításával és felelősségünk vállalásával tehetünk. Válek miniszter felhívása nemcsak a közös szocialista művészeti gondokon belül jelöl ki feladatokat, hanem nemzetiségi kultúránk alapproblémáira, létérdekeink veszélyeztetettségére is figyelmeztetően rámutat.
