Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Veres János: Kőnyomat (vers)

VERES JANOS

Romos váram udvarán sorvadoztam, hideg kőtömbön ülve vigyáztam a semmit, előttem üszkös gerendák, denevérek, eldobált kardok, falánk lángokban összeolvadt dróting, szomorú törmelékek, rajtuk rozsdabarna vérnyom.

S lépteket hallottam olykor, halk neszezésre ocsúdtam: te álltái meg a kútnál,

Nekeresdországból jött Nevenincs királylány, jótevő kísértetként jártál a falcsonkok közt, gondolataim kazamatáiban — szeplőtlen gyolcsruhádat reményből szőtték.

Telt az idő báva álmodozással, s egyszerre valóság lettél, beköltöztél az egyetlen ép szobába

— szilonharisnyás, sebzett tündér; maradj a vendégem végleg, bár siralmas ez a tájék,

bűvöljük át egymásba parazsainkat s tengereinket,

légy erdőm, ahová beveszi magát

képzeteim bujdosó csapata,

engedd, hogy szemed fényénél

melegedhessek,

mert szörnyen nyirkosak az éjek.

Legyen tiéd a romvár,

nem új neked e látvány,

hiszen a pokol pitvarában éltél

(sírva is szívós kövirózsa),

hadd tudjam: van, amit eséllyel félthetek újra,

mert a legbelső, kandallós szoba

ernyedt, de páfrányszagú mosolyok fészke.

Kőnyomat