Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - FÓRUM - Mács József: Beszélgetek a lovammal
— Mészáros László szerint a regények modellek szerint készülnek... — Ez Így végképp nem igaz. Az irásművészetben a hályogkovács esetei érvényesülnek jobban. A mindent-tudás megtorpanás, afféle szárnyaszegett merészség. Ha a mindent- tudás lenne a döntő, aikkor — mióta világ a világ — mindig a mindent tudók írták volna a legnagyobb műveket. Lóismeretem szerénysége [nagyképűsége?] mondatja velem: soha nem volt így! íMert ezek a csodabogarak könyvből akarták összerakni az életet, nem az életből a könyveiket. — Még mindig a modellről. Ez valamiféle csapda, amibe a kritikus esett bele? — Pontosan. Ennek ügyefogyott példái, hogy monomániás vonzódásúnak tartja a hőst, s elmarasztalja a másféle érdeklődés hiányát, holott itt nem érdeklődésről van szó, hanem egy gyermekkori hiányérzet kielégítéséről, összekeveri a dolgokat. Persze ennél sokkal rosszabb, hogy nem érti, amit olvas. Azt mondja például, hogy a gyerek nem akar változást. A kamaszból idéz, régebbi ifjúságnak is ajánlható könyvedből olvas a fejedre, pedig amit számon kér, ott van a történetemben („Ha már valaki akarsz lenni, akkor nagyságos úr légy. Bár olyan se légy, mert egyszer még arra ébredünk, hogy itt vannak az oroszok. Akkor aztán nem tudom, mi lesz a földbirtokosokkal, mert Oroszországban írmagjuk sincs”), a tejesember szavaiban és a gyerek feleletében: „Az a jó. Nem igazság, hogy egyik embernek sok a földje, a másiknak meg semmi. Egyformán legyen földje mindenkinek!” — Látom, háborog a lelked ... — Tedd hozzá, hogy a lólelked. Van okom a háborgásra. Helyenként, vagy elég gyakran, humorba ágyaztad születésem előzményeit, de a kritikusunk nem nevetett. Fintorokkal védekezett a történet nevettető vagy mosolyogtató részei ellen. Talán meg is lehet őt érteni. Ha az ember nevet, kiesik kezéből a korbács. 0 pedig 'ütni akart. Miért? — Inkább ne beszéljünk erről. Ne csóváld a fejed... — Kérlek, ne haragudj ló szájába nem illő szavaimért, de nálunk a silány, az arcokra már-már szégyenpírt festő gondolat- és meglátás-szegény kritika senkit nem botrán- koztat meg? — Esetleg a szerzőt. — Pedig a kritika szóbanforgó szerzőjéről jó Mikszáth Kálmánunk egyáltalán nem mondaná el, hogy bár szűk horizontja van, de ameddig lát, ott mindent meglát. — Pontosítanád jobban, mire gondolsz? — Lóeszemmel én úgy fogom fel a dolgot, hogy az író ír, üzenetét könyvbe csomagolja az olvasónak. A kritikus pedig kibont. S az üzenetet megannyi összefüggésében felmutatja az olvasónak. — Ezt csinálja a rátermett kritikus. De hogyan jár el a másik? — Általános és lényegtelen dolgokat mond el a könyvről. Beleköt sorokba, félmondatokba, s legtöbbször csak a felületig, a csomag kötéséig (megírás módja) jut el, s annyira elmerül ebben a munkában, hogy a csomag tartalmáról egészen elfeledkezik. Az ilyen „kritikus” aztán joggal kelt gyanút, azért bíbelődik annyit a kötéssel, mert tudja, hogy a csomagban nincs semmi. Vagy azért, hogy ne leplezze le magát: még az eléje tálalt nyilvánvalót sem veszi észre az írásban. — Egyébként hogy vagy? — Élem könyvbeli életemet. Azt tapasztalom, hogy ahová eljutok, ott az általános iskolák felsőosztályos tanulói megszeretnek. Záporoznak a kérdések, hogyan és mint. Nem egy helyen a felnőttek, a pedagógusok is örülnek, hogy megszülettem. Nem tartom magam hibátlannak, de ... nemcsak a lló, a könyv, még az ember is élni tud a szép- lőivel. Sokat tűnődöm a történtek fölött. És nekem is lenne hozzád egy kérdésem. — Ki vele, halljam! — Mondd, valóban annyi, A vesztesnél jobb ifjúságnak ajánlható könyv, olvasmány- jelent meg nálunk, hogy a tiédet doronggal kellett fogadni? — Ha ló lennék, most nyerítenék.
