Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - FÓRUM - Mács József: Beszélgetek a lovammal

meg is jelent néhány évnek előtte az Irodalmi Szemlében. Csak a könyvben kerültek egymás mellé, mint Arany Fülemüléjében a két szomszéd.

— Arra felelj, amit kérdezek. Lehetett volna a két történetből egy?

— Nehezen. Én csak egy közönséges ló vagyok, de még én is tudom, hogy a rólam szóló írásban a történet előre halad. A vesztesben (emlékezés formájában] visszafelé. Homlokegyenest eltérő szerkezeti megoldás. Van nyomosabb ok is, ami nehezítette, vagy lehetetlenné tette volna az eggyékovácsolást. Nem szeretnék az irodalomkritikus pózában tetszelegni, de a nevemet viselő történetben a teljesülni akarás vágya van jelen, A vesztesben az ártatlanság megcsúfolása.

— Ez így igaz. S ha már A vesztest, a címadó írást hoztad szóba. Te mint ló. ha kitalált is, mit látsz benne?

— Nézd, nem vagyok jártas a történelemben, de ... volt egyszer egy háború... nem is olyan régen... s a háborúnak vannak győztesei és vesztesei. Azok azonban nem lehetnek vesztesek, akik semmiről sem tehettek. Ez az a pont (másféle értelmezésben a sírás indítéka), ahonnan a történet indul. Ha mégis bűnhődés az ártatlanság része, akkor az nem akármilyen torzulásra figyelmeztet. A vesztesben a kényszerű vonulás a feladott rejtvény megfejtésének kulcsa. Jelenti a faluközösségből való kiszakadást, a gyermekember pályájának derékbatörését. Az emlékek visszapörgetése csupán annyi, mint mennydörgéses időben a villám, melynek fénye elénk villantja a honnan jöttek (vonulók) útját, faluját. Az én lóeszem szerint a mögöttesbe beleágyazás, az előzménykövetkezmény felmutatás hiányzik a korbácsoló írásából.

— Maradjunk még egy kicsit a vonulásnál. Groteszk helyzet feszül benne kétségtelenül. Ez meg is fogalmazódik az elbeszélésben.

— Igen. Tizenegy ujjú Pista bátyjával ilyeneket mondat a gyerek az apjának: Ne bomolj, sógor, nem vagy te vesztes. Ez a gyerek még annyira sem! A háborút nem ti kezdtétek, nem is ti veszítettétek el, igaz, a következményét (vonulás) viselitek.

— Rejtélyt emlegetsz s indítékot. Mit értesz ezen?

— Lóeszem szerint egy mű mindig valamiért születik. No most már, ott kezdődik a kritikus, hogy tudja-e, felismeri-e azt a valamit, ami tulajdonképpen az indíték, vagy ha úgy tetszik, rejtély (kölcsönzött szó!), amelyet a kritikusnak meg ikell fejtenie. S mivel ez a rejtélykulcs a kritikus vizsgáztatója, mindjárt kiderül, jól értelmezi-e, amit olvas, vagy mellébeszél, fából vaskarika jön ki az okoskodásából. Aki ellenben a rejtvénykulcsot megtalálta, az mindent megért, és helyesen értelmezi, amit az író a művébe egyenes, közvetett, rejtett, vagy jelképes módon belevitt.

— Érdekes gondolat. Ezek szerint fontos a kritikus készsége a feladott lecke megoldására ...

— Természetesen. Mert ha a megfejtés kulcsát nem találja meg, korbácsütéseket osztogat ott is, ahol esetleg simogatnia kellene. így jártam én is. A kritikus nem az írói szándék útján indult el. Ifjúsági regény... S egy ilyen, a szerző szándékából hiányzó ötlettel fejetetejére állított mindent, ítélkezett, elmarasztalt, kisebbített egy olyan történetet,amely rólad, rólam szól, s nem ifjúsági regény, hanem fiataloknak is ajánlható olvasmány. így látta ezt a Madáchon kívül a Móra Könyvkiadó is, amely elég nagy magyarországi példányszámmal „bünteti” fiatal olvasóit.

— Ügy fogjam fel, amit eddig mondtál, hogy vannak a kritikával szemben bizonyos fenntartásaid?

— Bizonyos kritikákkal szemben. Ez alatt nem az olyan kritikákat értem, amelyek korbácsolnak. Az olyanokat, amelyek saját álmukat kergetve félrebeszélnek. Például velem, a megálmodott vagy kitalált lóval kapcsolatban ilyen képtelenségre ragadtatja el magát a kritikus: „Aki egy ifjúsági regény (?) megírásába kezld, annak legalábbis a Tom Sawyer kalandjai modelljét és színvonalát kell szem előtt tartania.” Megáll a lóeszem.

— Mit kifogásolsz ebben?

— A naivságot. Ha igaz lenne, amit mond, Móricz Zsigmond nem merte volna megírni a Légy jó mindhalálig című regényét. Szabó Pálnak meg még kötet® sem lenne, mert egyik sem haladja meg teljesítményben például Reymont Parasztok című művét. Szabó Pálnak, amikor írt, nem a Reymont által megalkotott parasztsors járt az eszében, hanem az, amelyet ő gyermekkorában megismert. S ez mindenféle modellt félretéve csak Szabó Pál-i mértékkel volt megírható.