Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - HOLNAP - Tóth Károly: Wohl Eduárd lehetőségei (esszé)

„Az a korszak már a megnyugvásé volt. Még kitaláltam Wohl Eduárdot, ezt a társadalmunk perifériáján tébláboló fiatal írócskát” — kezdi Vajkai bőse bemutatását. Kitalál egy alakot, akinek az utolsónak kell lennie, le kell zárnia a sort, mert utána már nem jöhet más. Vajkai a 46. lapon, szinte a kötet felénél, a megnyugvás korszaka kezdetén, kitalálja önmagát; megalkotva ezzel kötetének egyik legtalálóbb paradoxonát: mert kezdődhet-e megnyugvás-korszak akkor, amikor az ember felfedezi önmagát?

A „fiatal írócska” pejoratív felhangja aligha érthető félre, önvádat sugall, a senkiség vádját. És nem tehet mást. Vajkai novelláiban sosem szédíti magát irreális képzelgéssel, a valóságot kenyérre kenve szereti, nem hagyva meghamisítani émelyítő fűszerekkel — célja a megemésztés. Művészete így válhat vegetatív hétköznapjaink életelemévé. Nem alkotja (bár megtehetné) Wohlt sem önmaga ideáljává, sem lelkében megszorult vágyainak képviselőjévé. A társadalom perifériáján leli meg hősét, és kirekeszti, ott hagyja a társadalom perifériáján. És még ezt sem azért teszi, hogy ott gúny vagy megvetés tárgyává tegye, hanem hogy keresni tudja lehetőségeit.

Mit jelent a periférikusság fogalma? (Eta) „könnyű kék-fehér mintás ruhát viselt, s a bal kezén ugyanolyan gyűrű volt, mint a feleségemnek. Azon vidéki nők közé tartozott, aki a gimnáziumi tanulmányaik után merő divatból — tanítóképzőbe iratkozik, vagy művészettörténetet tanulnak. Ha tehetik, azonnal férjhez mennek és rendszerint két gyermeket szülnek, és egy eldugott szuszékban hivataloskodnak. Wohl feleségét egy telefonközpont nyelte el.” Hasonló idézetek egész sorát írhatnánk ide, hogy rávilágítsunk arra a biztos vonalvezetésre, amellyel a szerző kijelöli a periférikusság határait, és rámutat arra a háttért alkotó középszerűségre, mely mint megmásíthatatlan, eleve adott és elfogadandó jelenik meg. A kettő olyannyira elkülöníthetetlen egymástól, hogy fel kell tételeznünk: a periférikusság Vajkainál azonos a középszerűséggel. Ebben téblábol, ennek a világnak a képviselője Wohl Eduárd.

Egy alaphelyzet előtt állunk: Wohl a középszerűségben élő névtelen író. Merre léphet ebből a helyzetből? 1. Lehetne a középszerűségből kitörni vágyó, új értékeket teremtő hős megtestesítője, vérbeli pozitív figura, aki felmérve adottságait és lehetőségeit, megindul a rögös, de erkölcsileg nagyon kamatoztatható úton, akinek e harcban semmire sincs szüksége, csak a mi lelkesítésünkre (drukkolásunkra). 2. Vagy lehetne az. a középszerűségbe belefulladó figura, aki tragédiájával mutatna utat az emberiségnek. A XX. század valósága — és ezt a szerző nagyon jól látja — -nem ezt a két végleges alternatívát kínálja. Korunkat az értékek hiánya jellemzi, Illetve a régi értékek hitel- vesztésének folyamata; a középszerűségben való elveszés pedig nem kínál tragédia- helyzetet. A tragédia mindig attraktív; erős egyéniség, jellem ütközését és elbukását jelenti úgy, hogy ez éppen az erkölcsi stb. fölényt szemléltesse. A középszerűség viszont az antiattraktivitás talaja, éppen a szürkeség a legfőbb jellemzője, konfliktushelyzetei valótlanok, álkonfliktushelyzetek, mert a középszerűségnek nincsenek képviselői — ki is vállalná? —, a szürkeség mindig személytelen, így sose kerülhet sor nyílt konfrontációra, melyben a hős erkölcsi fölényét bizonyíthatná, vállalva a bukás lehetőségét is. Következésképpen nem követheti katarzis, feloldódás a „konfliktust”. A hős tragédiája csak annyiban nevezhető tragédiának (és ez már nem esztétikai kategóriát jelent), amennyiben erejét veszítve belefárad a küzdelembe — elfásul. Vajkai tisztában van ezzel, figurája nem is lesz több egy groteszk fintornál, afféle „írói Don Quijote’’- nél (kiemelés tőlem — T. K.). Megjegyzésképpen idekívánkozik A Vár című novella, amely hasonló konfliktushelyzetet mutat be, hasonló végkifejlettel: a főhős a MŰLT-tal és JELEN-nel csatázva nem tudja eldönteni, hogy az ősökkel küzdő Don Quijote-e, vagy a jelen csataterén botorkáló Waterlooi Napóleon. Wohl Eduardunk, csak úgy kíván tehát hősként szerepelni, ha a valósághoz, még ha ez önszégyenítően groteszk is, adekvát tud maradni.

A másik problémakört, az irodalmi anyag vagylagosságát A Vár című novellán lehet a legszemléletesebben bemutatni. Kövessük figyelemmel, mennyi lehetőség tárul elénk egy-egy részlet elolvasása után. Itt csak a legjellemzőbbekkel foglalkozom. „Amikor először jártam a faluban, a parasztok vasra vertek” — bemutatkozás helyett ennyit mond magáról az ismeretlen valaki, aki megérkezett a faluba. A tanító válaszképp védi a „szegény és elmaradott” embereket, de mintha ennek a „párbeszédnek” semmi jelen