Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - HOLNAP - Tóth Károly: Wohl Eduárd lehetőségei (esszé)

tősége se lenne, a Várra terelődik a sző, a Várra, mely tizenhét kilométerre van a falutól, nem oly közel, hogy ne lehetne a falutól, a falu tudta nélkül ott tartózkodni, de nem is oly távol, hogy a falu „szikár, cserzett bőrű” lakóit ;ne érinthessék az ott történő dolgok. Ám ezeken nincs időnk gondolkoznunk, máris olyan motiválatlan cselekvések folynak, mint a Várhoz vezető út keresése a fölmérhetetlen gazban. Itt-ott elmerengünk egy-egy kifejezésen (mint pl. a „gaz”, az „út”), keressük áttételes jelentéseiket, de kiderül, ezekre ezen a ponton nem volt szükség. Fölérve a Várba már az ódon épület kitakarításának, rendbeszedésének folyamatát vagyunk kénytelenek követni, a szöveg annyira kuszának tűnik, hogy újra beleesünk az előbbi hibába, újra értelmezni próbáljuk a történteket. És amikor elhangzik Don Quijote neve, a hős fölvértezve leereszti arcára a sisakrostélyt, és kivonul a várból, majd megtudva talán a legfontosabb információt, hogy a döntő éjszaka következett el, elégedetten sóhajtunk fel: hogy végre megleltük a cselekmény fonalát. Ez azonban nem tart soká. A méltán remélt „malomcsata” helyett egészen más dolog történik. Kivilágosodik a Vár, immár „háromszáznégy” esztendeje mindig ezen az éjszakán. Újra keressük a fonalat: talán a Várral kíván megütközni? De nem, valahonnét támadók törnek elő, a Vár népe menekül. Akkor a támadókkal veszi fel a harcot — ez a gondolatunk is nyomban szerte foszlik, ő Is menekül, csak más irányba, mint a Vár népe, a mocsár felé, háta mögött a támadókkal, és aztán „hétszázötven félrevezetett harcos torkából szakadó kiáltás rázta meg a környéket, (...). Hétszázötven vérszomjas fenevad bömbölt még sokáig eszeveszetten.” És csak most kapnak értelmet az áttételes értelmű cselekvések. Az előbb még úgy tűnt, Vajkai lépten-nyomon becsapott bennünket, mert folyton elhallgatott valamit előlünk, pedig csak arról volt szó, hogy az írás, a történés logikájához láncolt bennünket, nem hagyva, hogy folyton elkalandozzunk, mert ő tudta: ezt a logikát nem lehet kikerülni, ezzel csak egyet tehetünk — szembenézünk vele. Talán erre mondta a A Vár „ura”: „Vannak halálos kimenetelű játékok.”

A fűtőház odújában, a trágár témákról folyó beszélgetésben, ül egy apró kisember, sárga műfogsorát mutogatva, mint aki megőrült. Ha öntenek neki, megissza; magába feledkezve gubbaszt, kommunikatív kapcsolata környezetével nem áll másból, mint akkor nevetni akkorát, amikor és amekkorát megkívánnak tőle, vagy ennyi se: csak vigyorog, jelezve némileg jelenlétét. Az elbeszélőt düh tölti el, csak kis híján múlik, hogy nem kapja el a szegény nyomorultat. A kisember elment, de az iránta érzett gyűlölet megmarad. Egy ilyen ember mellett nem lehet csak úgy elmenni. Elbeszélőnk keresésére indul: várja, keresi utcákon, tereken, a fűtőházban — mindhiába. És csak jóval később fedezi fel egy tükörben azt az apró kis embert: önmagát.

Az az apró kis ember című novellában sejti meg először Vajkai a másik ÉN lehetőségét. Érezhetően nagy energiákat szabadít fel ez belőle. Ez az energia az újszerű látószög és a benne rejlő határtalan lehetőségben rejlik. A végül iszonyatos jajkiáltásba fulladó novella először érezteti írójával az önszemlélés lehetőségét. A forma kerek, minden részletet kihasználó, széleskörű technikai bravúrról tanúskodó alkalmazása mögött, az ötletnél nem jut tovább, de azt sem mondhatjuk, Jiogy csak addig jut el. Hiszen rengeteg ez, ha beleszámítjuk azt a szociális környezetet is, melybe Vajkai hősét helyezi.

Nem lehet kétség afelől, hogy az ötlet eredeti. A Képtelen történet néhány szereplővel című novella már könnyed egyszerűséggel tér vissza a felfedezéshez: „Még kitaláltam Wohl Eduardot...” stb. A „kitalálás” szó ebben az esetben annyira találó, hogy mással szinte helyettesíthetetlen, az alak neve pedig utal az előbbi ötlet végiggondolt és feldolgozott voltára.

Ebben a formájában Wohl Eduárdról alig mondható el, hogy „az az apró kis ember” lenne az őse. És ebben a novellában még igen, de a többiben már az sem mondható el, hogy valamilyen szorosabb kapcsolata lenne a szerzővel. Az előbbi folyamat megfordult, itt már nem az elbeszélő keresi, üldözi mását (magát), ellenkezőleg Wohl szorítja ki (üldözi el) a mindennapok higgadtságával a szerzőt. Mintegy függetleníti magát; hiszen az is, a megszámlálhatatlan hasonlatosság ellenére, független lény. Csak az előbbi konkrétságából veszített, a „tükörkép”-szerep absztrahálódott; ám nem annyira, hogy ne képviselhetné azokat a gondokat és feladatokat, amelyek megsejtése az előbb még jajkiáltásba kergette az elbeszélőt.

Mert ez lesz Wohl (a fiktív én) feladata: képviselve, bizonyos mértékig megtestesítve