Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - HOLNAP - Tóth Károly: Wohl Eduárd lehetőségei (esszé)

.-szikus értelemben) cselekvő. Mi több, nem lehetett az író alakítható, formálható figurája sem. Nem lehetett jelöltje egy elgondolásnak, mert nem létezett az elgondolás. Jelölőnek és jelöltnek kellett lennie egyszemélyben. A „hagyományos” formát véve .alapul azt mondhatnánk: neki, a hősnek kellett megszólalnia, magára vállalva mindent, önmagán keresztül megéltetnie mindent. Ez az ÉN-szerep öltött testet az egyes szám első személyű elbeszélő perspektívában.

Az én-perspektíva most vázolt látványos előretörése mellett lejátszódott egy vele párhuzamos, nem kevésbé fontos folyamat is. Ez a folyamat hangtalanul, alig észrevehetően vívta a maga kis küzdelmét. Formailag a „hagyományos” regény jegyeit mutatta (harmadik személyű elbeszélő perspektíva, központi hős stb.), de tartalmát és végeredményét tekintve a „moderneken” is túlmutatott. A „másik ÉN” (a megkettőzött én) jelentkezése volt ez az irodalomban. (Hangsúlyozni kell, mint formai kifejezőeszköz.) Valahonnét a cári Oroszországból indult, hogy majd az Osztrák—Magyar Monarchia bürokratikus békehangulatában lelje meg igazi arculatát. Ez a forma abban az eredendően más látószöget biztosító lehetőségben tér el testvérétől, hogy míg a modern regény meghagyja alakjainak a cselekvés utolsó szikráját, az átélést vagy annak lehetőségét: a valóság lereagálását, emez még ettől is megfosztja hőseit. A „másik ÉN” megalkotása ugyanis lehetővé teszi azt a fajta rálátást, önszemlélést, amely a fent vázolt viszontagságokból megtépetten, megalázottan, lelkileg-fizikailag lerongyolódva, de még élve kikerülő hőst nevetségessé teszi.

II.

Vajkai Miklós A másnapos város című novelláskötetét olvasva (Madách, Bratislava, Főnix Füzetek 5. 1982) örömömre szolgált, hogy egy elsőkötetes író első próbálkozásra nagyon, sőt meglepően egyetemes problémákkal kíván foglalkozni, az ehhez szükséges művészi eszközökkel. Meglepetésem csak fokozódott, amikor a kötetben felfedeztem Wohl Eduardot, ezt a novellák egész sorában megjelenő „fiatal írócskát”, a szerző „alteregóját”. Vajkai a fent vázolt modell szerint felülről vagy inkább kívülről szemléli hősét (önmagát), hogy különböző helyzetekbe, konfliktusokba vezetve őt, keresse lehetőségeit. A következőkben három ilyen lehetőség-kört szeretnék megvizsgálni:

1. Az első lehetőség-körbe magának a másik énnek a megformálása kívánkozik: milyenné válhatna, és az írói felelősség szemszögéből nézve milyenné nem válhat a figura? Itt természetesen olyan lehetőségekkel vagyunk kénytelenek szembesíteni Wohlt, amelyek csak mint feltételezettek (megalapozottan feltételezettek) léteznek.

2. A második kört úgy nevezhetnénk: az irodalmi anyag vagylagossága (alternati- vitása). Ezen nagyon egyszerűen csak annyit értek, hogy minden irodalmi mű felépítése menet közben előlegezi a cselekmény stb. bekövetkezendő fordulatait, esetleg a végkifejletét. Az eltérés, amely az olvasó által sejtett, várt és az író által kínált megoldás között létrejön, az átélést szabályozza. Vajkainál ez különösen nagy stilisztikai értékkel bír, novelláiban atmoszférateremtő szerepe van.

3. A harmadik körbe pedig a hős tényleges lehetőségeit sorolom, azokat, amelyekkel Vajkai lépten-nyomon szembesíti Wohlt.

Talán feltűnik majd, hogy az említett novellák közt helyet kaptak olyanok is, amelyekben Wohl nem szerepel. Ez két okból történik:

1. Vajkai novelláit ezen az általános síkon már nagyon nehéz elhatárolni egymástól. Tematikailag elkülönülnek ugyan, de egyetemes válaszkeresésük tekintetében egymásba fonódnak. Az egyik novellában felvetett kérdésre egy másikban vagy egy harmadikban kapunk feleletet. Ez a lezáratlanság és befejezetlenség a Wohlra ruházott (és a szerzőre is érvényes) feladat végtelenségéből adódik, amit Vajkai a következőképpen fogalmazott meg: „Talán ahhoz a sziklatömbhöz hasonlított (a novella — T. K.), amely végtelen zúzódások nyomán — emberi beavatkozás nélkül is — tökéletes szoborrá lesz. Wohl novellája is hasonlóképpen készült el. Különböző társaságokban felolvasta; mindig viharos sikert aratott. Megírni mégsem tudta.”

2. Vannak olyan novellák, melyek kifejezőeszközeikben, ábrázolásmódjukban és világlátásukban közelállnak Wohlhoz. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen válogatás nagymértékben szubjektív benyomásokon alapul, mégis a teljesebb kép megalkotása miatt vállalni kell ezt a kockázatot. Természetesen a besorolás csöppet se csökkenti a többi novella értékét.