Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - HOLNAP - Tóth Károly: Wohl Eduárd lehetőségei (esszé)

Tóth Károly WOHL EDUÄRD LEHETŐSÉGEI

IIrodalomtörténeti vázlat Vajkai Miklós hőséről)

1.

Az irodalom kifejezőeszközei századunkban álltak a tudatos esztétikai értékteremtés szolgálatába. A korábbi irodalomtörténeti korszakokhoz képest az esztétikai funkció olyképpen szerzett magának elsőbbséget, hogy a szerzők a valóság tükrözésének, leképezésének hagyományos módszereit tagadva a nyelvi anyag (kommunikatív jelrendszer) formálására helyezték a hangsúlyt. A strukturalista és formalista iskolák szélsőséges meghatározásai szerint az író nem tesz egyebet, mint a nyelvi anyagot gyúrja, formálja a valóság képére. Másképpen: az irodalmi mű benne van a nyelvben, az író feladata megtalálni, kihámozni azt. Két fontos szellemi előzménye ezen esztétika-centrikus irodalomművelésnek az elidegenedés felfedezése és feltárása, majd a századelőn jelentkező freudi pszichológiai iskola voltak.

Az író (és természetesen az olvasó) szemszögéből nézve forradalminak nevezhető változások következtek be. Mintha minden a fejetetejére állt volna. A régi értékek, módszerek, eszközök stb. elveszítették létjogosultságukat, az újak kialakulásának pedig gátat szabtak a konzervatív falak és hagyományok. Ahol sikerült az akadályt áthágni, ott ezerféle új forma tört magának utat, megannyi irányba.

A „hagyományos” regényforma kifejezőeszközeinek felsorolása nélkül vessünk néhány pillantást a „modern” regény kifejlett eszközeire.

Mindenekelőtt a tér-idő egységének felbomlását kell szemügyre vennünk. A történés közismerten egyszerre játszódik egy adott időben és egy meghatározott térben. Amíg a romantika nemzetösztönző szándékait fiktív alakokkal, cselekménnyel és helyzetekkel próbálta érvényre juttatni, nem is volt ezzel probléma. Kérdéssé akkor kezdett válni ez, amikor e törekvés már idejét múlta, és az író a valóság (az új valóság) felé fordult. Ez pedig, maga mögött hagyva a legdúsabb romantikus fantáziát is, mindenekelőtt túlzsúfoltságával tárult az írók felé. A felgyorsult világ megsokszorozta az egyidejű cselekvéseket (melyeknek be kellett kerülniük az ember, a hős, a millió megformálásához a regénybe), másrészt a „tér”, a valóság torz képe tárult eléjük, pillanatonként változtatva külsőjét. Ez persze így nagyon leegyszerűsített kép, azonban ha mélyebben belegondolunk, érthetővé válik számunkra, miért épp az asszociáció fogalma lesz központi kategóriája a „modern” regénynek. Az ábrázolni kívánt történések, változások, helyzetek megragadása a hagyományos eszközökkel (mint a történések egymásutánisága stb.) lehetetlenné vált, és csak felidézések, képzetek, képzettársítások formájában volt lehetséges. Ez pedig nem más, mint az asszociáció. Ám mihelyt megszületett, máris több volt ennél. Az asszociáció újraalkotta a „hagyományos” formában oly szívesen használt emlékezést és képzelgést is, mégpedig magasabb fokon. így válhatott azután az egyén a jelen és múlt, de még a jövőnek is gyújtópontjává. A tér és idő forradalma teljessé vált.

De mennyi változás ment végbe eközben. Szorosan a témánál maradva egyre szeretném felhívni a figyelmet. Miközben a fentiek lezajlottak, az epikai műfajok fő mozgatói, a figurák, alakok (beleértve természetesen a hőst is) megszűntek cselekedni. Sőt, a „hagyományos” értelmezést véve alapul: megszűntek hősök (jellemek) lenni is. És amikor mindez elkészült, ez az egyén meglepően hasonlított a kor emberére.

A fent említett jelen-múlt-jövő fókuszában vergődő egyén nem lehetett többé (kiasz-