Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Miklósi Péter: „Keressük együtt a színházi megújulás lépcsőfokait!”
— Az utóbbi esztendőben távozottak közül többen a visszhangtalansággal indokolták elhatározásukat... — A lelkesedéssel végzett becsületes munka sohasem marad visszhangtalanul. Beletörődés, elszürkülés helyett kezdeményezni kell. Példaképpen hadd említsem Csendes László és Gombos Ilona színháztörténeti szempontból Is figyelemre méltó mikroszín- házi törekvéseit, Boráros Imre önálló műsorait, Dráfi Mátyás és Holocsy István szavaló- estjeit, több színésznőnk óvodásoknak szóló összeállításait.. . Más kérdés, hogy a hazai magyar sajtónak nem csupán egy-egy bemutatónkról kellene említést tennie, hanem többet kellene írnia a színház üzemeltetésének hétköznapjairól, de pusztán hébe-hóba jelennek meg a művészeti dolgozóinkat bemutató interjúk vagy egyéb cikkek is. Ez pedig nagy kár, mert a mi társulatunk tagjait valóban nem kényezteti el népszerűsítő hatásával a film vagy a televízió; művészeink legföljebb a rádió magyar nyelvű adásában jutnak alkalomadtán kisebb-nagyobb szerepekhez. — A színész valóban akkor kedvetlen, ha kevés a sikerélménye. Véleményed szerint a MATESZ műsortervéből nem hiányzanak a Jó értelemben vett kasszadarabok? — Erősen kérdéses, hogy mi a jó kasszadarab. Az operett? A vígjáték? Az eleven kérdéseket fölvető kortárs színmű? Végeredményben bármelyik bemutató kasszadarabbá válhat, ha jó az előadás, ha egymást kiegészítve helyén van a rendezői szándék és a színészi játék. A könnyedébb hangvételű darabok sikere egyébként érthető, az ilyen típusú előadásokra többnyire azok is eljönnek, akik különben nemigen érdeklődnek színházunk iránt, ám a publikumnak az efféle lelkesedése meglehetősen tiszavirágéletű. Ezért elsősorban törzsközönségre van szükségünk. Fontos, hogy nézőink tudják: tematikailag, műfajilag változatos műsorrendre, szándékaink szerint jó előadásokra számíthatnak. Más szóval szolgálni és nem kiszolgálni akarjuk nézőinket. — Egyre többen kérik a zenés darabok színrevitelét! — Ebbe az irányba is tettünk már próbálkozásokat, hiszen ilyen stílusban mutattuk be második betanulásban a Szent Péter esernyőjét, A peleskei nótáriust és más darabokat is. Sajnos, saját zenekar létrehozására nincs státuszunk, a gépzene akusztikai minősége pedig előadásról előadásra, teremről teremre változik. Őszintén szólva, igazi jó hangzást még hazai „pályán”, a komáromi Szakszervezetek Házában sem tudunk biztosítani, a Thália kassai színháztermében pedig még csapnivalóbbak az akusztikai viszonyok. — Apropó, Thália Színpad! Mennyiben változtatta meg a Magyar Területi Színház munkájának jellegét, hogy közös igazgatás alatt, közös dramaturgiával két társulat működik — négyszáz kilométerre egymástól? Lehetséges ilyen messziről távirányítani? — Lehetséges, ha muszáj. A hivatalos ügyeket könnyebb rendezni, a művészieket viszont annál bonyolultabb. Talán ha nem egyik hónapról a másikra alakult volna meg a Thália, hanem körültekintőbb előkészítés után, akkor ma sokkal kevesebb gondunk lenne. Komáromban is, Kassán is. Megfelelő bázis híján, túlságosan komoly érvágásnak bizonyult a komáromi társulat gépies kettéosztása. Ez különösen Beke Sándor kiválása után mutatkozott meg, amikoris az együttes művészi programot adó vezető egyéniség nélkül maradt. Egy olyan személy nélkül, aki célt ad, a szervezéstől a súgóproblémáig kezében tartja a zökkenőmentes üzemvitel menet közben adódó gondjait. Igaz, korábban Várady Béla, most pedig Lengyel Ferenc valóban becsülettel látja el a társulatvezetői szerepkört, de mindketten elsősorban színészek, ezért, érthetően, kevesebb idejük marad a fárasztó hangyamunka ellátására. Az utóbbi hét-nyolc esztendőben rengeteg improvizációra, művészi kompromisszumra kényszerült a kassai gárda, ami eléggé megviselte a társulatot. Belátom, nem könnyű ilyen körülmények között dolgozni, de a színház indulásának éveiben olyan „apróságok” maradtak nyitott kérdésekként, amelyek már-már szinte megoldhatatlannak látszó gondokká terebélyesedtek. — Miért? — Olyan ez, akár a délibáb... Ráadásul túlságosan fiatal igazgató vagyok ahhoz, hogy erre pontosan, a lényegre tapintóan, őszintén tudjak válaszolni. Sőt! A társulat kettéválásának időszakában nem is voltam a színháznál, hanem egyetemista éveimet
