Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - HOLNAP - Végh Péter: A megszállók útjai (elbeszélés)
A MEGSZÁLLÓK ÚTJAI A bevonulás. A csapatok lassú ütemben vonultak a város felé. Autó autót követett, tank tankot. A katonák zordon arccal fürkészték a környező tájat, a völgyben feltűnő Idegen várost. Miután letértek a főútról, egy kis falucskán haladtak át. Kongott az ürességtől. A faluvégi kanyar után az út ereszkedni kezdett, majd egy sorompó nélküli vasúti átjáró következett. Csak egy piros-fehér X jelezte, hogy itt magányos sínpár keresztezi útjukat. Miután áthaladtak a síneken, emelkedni kezdett az út és jobbra tért. Kifutottak egy csenevész szilvafákkal szegélyezett útra, az útra, mely egyenesen a városba vitt. Kissé később feltűntek a város első házai. Mint a kész étel a tányéron, úgy terült el előttük a város. Az első utcában egy hatalmas udvaron többen ácsorogtak, majd egy üzletekkel telezsúfolt utca következett s végül egy zárt ablakos, sötét utcán keresztül beértek a főtérre. A tér kihaltnak látszott, csak egy önkéntesekből álló zenekar fújt szakadatlanul egy indulót. A zene a nagy dübörgésben előbb disszharmóniába fúlt, .majd mire a csapatok beértek a térre, teljesen eloszlott, megsemmisült a motorzúgásban, zsivajban. Pár óra leforgása alatt elcsendesült a tér. A városra csend telepedett, az a nagy csend, amely a nagy megdöbbenést követi. Beesteledett. A téren, a kiskocsma előtti keresztfán egy fából faragott Krisztus szo- morkodott. Olajfestékkel színesre mázolta valamelyik helybeli piktor. Egy nagy könnycseppet is festett az arcára, a halál pillanatában kiontott könnycseppet azokért, akik őt megfeszítették. Ezen a napon a fából faragott Krisztus igencsak elcsodálkozhatott. „Ez a világ nem sokat változott kétezer év alatt” — gondolhatta. Éjfél körül elkezdett hullani a hó és hullt, hullt egészen reggelig. Oj napra kelve a város és lakói fehér köntösben várták a megszállók ébredését. A kivonulás. Múltak a napok. Bevonulásuk utáni második héten jött egy titkos jelentés a főhadiszállásról, miszerint azonnal meg kell kezdeni a visszavonulást. Egynapos készülődés után, azon az úton, amelyen bejöttek, reményvesztve távoztak. A megszállott föld és népe mintha titokban összefogott volna ellenük: a téren nem játszott a zenekar, mint bejövetelükkor, csak a résnyire nyitott ablakredőnyök mögül leste néhány izzó szempár távozásukat. A városszéli hatalmas udvar is üresen tátongott. A várost maguk mögött hagyva az út ereszkedni kezdett és balra tért, a fektetett X a hátát mutatta. A csapatok előtt hóekével felszerelt harckocsik tisztították az utat. Egy napon aztán megrekedtek, elfogytak étel- és üzemanyag tartalékaik. Belátták, hogy minden hiába, hogy eljött a leszámolás órája. Egyesek reménykedtek még, csodákban hittek, csodákra ■vártak. Mások elindultak valamerre. Tavaszra a sok hó elolvadt. Előbb a megrekedt harckocsik sora, majd az érdekes összevisszaságban fekvő katonák váltak láthatóvá. A katonák mintha csak a tavaszi napsütés hatása alatt szenderültek volna el. Csak a környéken terjedő kibírhatatlan bűz, a rothadó emberi hús szaga árulkodott a pusztulásról. Láthatatlan kéz állította meg számukra az időt. Oj csapatok tűntek föl. A szanaszét heverő holttesteket az árokba tolták. A gépeket újratöltötték hajtóanyaggal. Az élet és a visszavonulás folyt tovább. Végh Péter
