Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Tóth László: Az elvarázsolt varázspálca (mese)

ugyanis, hogy a galambnak egyszer mégiscsak sikerült volna kiszabadítania a villanyvasalót. Valaki azt gondolhatná, a Zöld Vadász esetleg attól is tartott, hogy a galamb hozzáér a csőrével a vasalóhoz és visszaváltoztatja azt varázslóvá. Ám ettől nem kellett tartania, hiszen a galambbá varázsolt varázspálcának már nem volt olyan varázsereje, mint magának a varázspálcának volt. De arra a galamb is képes lett volna, hogy a villanyvasalót szabaddá tegye. A Zöld Vadász viszont ezt sem akarta. Még mit nem?! Temesse csak el őt a szemét! És a hófehér galambot ezért változtatta át egy szép kövér patkánnyá. Az állat pedig ezt követően egy világért se mozdult volna el a szemétdombról; hűségesen strázsálta a villanyvasalót. A Zöld Vadász azonban ezzel már nem törődött. Tudta, hogy a galambból patkánnyá varázsolt varázspálcának sincs olyan varázsereje, mint magának a varázspálcának volt.

— Jaj, csak jönne valaki, aki föloldaná rólam a varázslatot — sóhajtozott a szemétdombon a villanyvasaló.

— És mi kellene ahhoz, gazdám? — kérdezte tőle a patkány.

— Valakinek meg kellene csókolnia engem.

— Majd én megcsókollak. Jó lesz? — ragyogott föl a szolgálatkészségtől a patkány szeme.

— A, dehogy, dehogy lesz jó — ingatta volna a fejét a villany vasaló, ha a villany - vasalóknak lenne fejük. De nincs. így csak a hangjából lehetett érezni, hogy most szomorúan ingatná a fejét, ha lenne feje.

— Miért? Talán csak nem undorodsz tőlem? — húzta föl sértődötten az orrát a patkány.

— Butaságokat beszélsz — nyugtatta meg őt a valamilyen tragikus véletlen folytáa önmagát villanyvasalóvá varázsolt varázsló. — Ugyan miért undorodnék a saját varázspálcámtól? Hiszen mégiscsak a varázspálcám vagy — mondta a patkánynak, aztáa még lemondóan hozzátette: — Még ha nem is vehetem hasznodat.

— Miért ne vehetnéd?! — buzgólkodott a patkány. — Csak azt mondd meg, mit kell tennem, s én megteszem.

— Nem tehetsz te semmit. Hiszen aki csókjával föloldhatná rólam a varázslatot, egy nőnek kell lennie.

— Majd kerítek én neked egy ilyen asszonyt — vigasztalta meg szerencsétlenül járt gazdáját a szerencsétlenül járt varázspálca.

Szegény cérnaszál asszonyka, ettől kezdve már ki se mozdulhatott a házából! Hiszen amint csak kitette a lábát az ajtón, a szemétdombján tanyázó szép kövér patkány abban a minutomban rávetette magát és cibálni kezdte őt a szemétdomb felé. A minap is alig tudott szabadulni a patkánytól. Aztán visszarohant a házba, berohant az elsőszobába, föltépte az ablakot és rémült rikoltozásba kezdett:

— Segítsééég!

A zörgő csontú asszonykának ezúttal szerencséje volt, mert éppen arra járt egy idegen férfi, aki meghallotta a kiáltozást:

— Mi a baj, jóasszony? — kérdezte.

A cérnaszál asszonyka erre elmagyarázta, hogy az utóbbi időben egy borjúnagy patkány tanyázik a szemétdombján és nem engedi őt ki a házból.

— Hát csak ez a baj? — fölényeskedett az idegen. — Ezen könnyen segíthetünk.

És ezzel belépett a zörgő csontú asszonyka udvarába, hogy a patkányt elpusztítsa. A patkány, mihely megpillantotta az idegent, rögtön tudta, hogy mi a helyzet. Rögtön tudta, hogy a férfi azért jött, hogy elpusztítsa őt. De nem félt, egy cseppet sem félt tőle, hiszen az első pillantásra fölismerte a jövevényt.

A kiöregedett légtornász volt az.

Miután ugyanis elbujdosott, a varázspálcáját keresve járt faluról falura, városról városra, de csak azokon a helyeken mert megfordulni, ahol nem ismerték őt az emberek és ahol nem találkozhatott a bolhát is megpatkoló kováccsal, a kikapós patiká- riusnéval, a Sárkánykirállyal viaskodó királlyal, a szép szabónéval, továbbá a borisszákkal, a bornemisszákkal és a többiekkel, akik estéről estére zsúfolásig megtöltötték aí ő cirkuszának rozoga nézőterét, s most éppen errefelé hozta az útja, amikor a cérnaszál asszonyka rémült rikoltozására kellett fölfigyelnie.

Ha legalább tudta volna, hogy az asszonyka által emlegetett borjúnagy patkány nem más, mint az ő varázspálcája, amelyet még a rejtélyes körülmények között eltűnt