Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Tóth László: Az elvarázsolt varázspálca (mese)
ugyanis, hogy a galambnak egyszer mégiscsak sikerült volna kiszabadítania a villanyvasalót. Valaki azt gondolhatná, a Zöld Vadász esetleg attól is tartott, hogy a galamb hozzáér a csőrével a vasalóhoz és visszaváltoztatja azt varázslóvá. Ám ettől nem kellett tartania, hiszen a galambbá varázsolt varázspálcának már nem volt olyan varázsereje, mint magának a varázspálcának volt. De arra a galamb is képes lett volna, hogy a villanyvasalót szabaddá tegye. A Zöld Vadász viszont ezt sem akarta. Még mit nem?! Temesse csak el őt a szemét! És a hófehér galambot ezért változtatta át egy szép kövér patkánnyá. Az állat pedig ezt követően egy világért se mozdult volna el a szemétdombról; hűségesen strázsálta a villanyvasalót. A Zöld Vadász azonban ezzel már nem törődött. Tudta, hogy a galambból patkánnyá varázsolt varázspálcának sincs olyan varázsereje, mint magának a varázspálcának volt. — Jaj, csak jönne valaki, aki föloldaná rólam a varázslatot — sóhajtozott a szemétdombon a villanyvasaló. — És mi kellene ahhoz, gazdám? — kérdezte tőle a patkány. — Valakinek meg kellene csókolnia engem. — Majd én megcsókollak. Jó lesz? — ragyogott föl a szolgálatkészségtől a patkány szeme. — A, dehogy, dehogy lesz jó — ingatta volna a fejét a villany vasaló, ha a villany - vasalóknak lenne fejük. De nincs. így csak a hangjából lehetett érezni, hogy most szomorúan ingatná a fejét, ha lenne feje. — Miért? Talán csak nem undorodsz tőlem? — húzta föl sértődötten az orrát a patkány. — Butaságokat beszélsz — nyugtatta meg őt a valamilyen tragikus véletlen folytáa önmagát villanyvasalóvá varázsolt varázsló. — Ugyan miért undorodnék a saját varázspálcámtól? Hiszen mégiscsak a varázspálcám vagy — mondta a patkánynak, aztáa még lemondóan hozzátette: — Még ha nem is vehetem hasznodat. — Miért ne vehetnéd?! — buzgólkodott a patkány. — Csak azt mondd meg, mit kell tennem, s én megteszem. — Nem tehetsz te semmit. Hiszen aki csókjával föloldhatná rólam a varázslatot, egy nőnek kell lennie. — Majd kerítek én neked egy ilyen asszonyt — vigasztalta meg szerencsétlenül járt gazdáját a szerencsétlenül járt varázspálca. Szegény cérnaszál asszonyka, ettől kezdve már ki se mozdulhatott a házából! Hiszen amint csak kitette a lábát az ajtón, a szemétdombján tanyázó szép kövér patkány abban a minutomban rávetette magát és cibálni kezdte őt a szemétdomb felé. A minap is alig tudott szabadulni a patkánytól. Aztán visszarohant a házba, berohant az elsőszobába, föltépte az ablakot és rémült rikoltozásba kezdett: — Segítsééég! A zörgő csontú asszonykának ezúttal szerencséje volt, mert éppen arra járt egy idegen férfi, aki meghallotta a kiáltozást: — Mi a baj, jóasszony? — kérdezte. A cérnaszál asszonyka erre elmagyarázta, hogy az utóbbi időben egy borjúnagy patkány tanyázik a szemétdombján és nem engedi őt ki a házból. — Hát csak ez a baj? — fölényeskedett az idegen. — Ezen könnyen segíthetünk. És ezzel belépett a zörgő csontú asszonyka udvarába, hogy a patkányt elpusztítsa. A patkány, mihely megpillantotta az idegent, rögtön tudta, hogy mi a helyzet. Rögtön tudta, hogy a férfi azért jött, hogy elpusztítsa őt. De nem félt, egy cseppet sem félt tőle, hiszen az első pillantásra fölismerte a jövevényt. A kiöregedett légtornász volt az. Miután ugyanis elbujdosott, a varázspálcáját keresve járt faluról falura, városról városra, de csak azokon a helyeken mert megfordulni, ahol nem ismerték őt az emberek és ahol nem találkozhatott a bolhát is megpatkoló kováccsal, a kikapós patiká- riusnéval, a Sárkánykirállyal viaskodó királlyal, a szép szabónéval, továbbá a borisszákkal, a bornemisszákkal és a többiekkel, akik estéről estére zsúfolásig megtöltötték aí ő cirkuszának rozoga nézőterét, s most éppen errefelé hozta az útja, amikor a cérnaszál asszonyka rémült rikoltozására kellett fölfigyelnie. Ha legalább tudta volna, hogy az asszonyka által emlegetett borjúnagy patkány nem más, mint az ő varázspálcája, amelyet még a rejtélyes körülmények között eltűnt