Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Tóth László: Az elvarázsolt varázspálca (mese)

hetedhét országban híres-nevezetes varázsló házában emelt az inge alá, s amely egy este a cirkusz zsúfolásig megtelt nézőterén ülő bolhát is megpatkoló kovács, kikapós patikáriusné, Sárkánykirállyal viaskodó király, szép szabóné, továbbá a borisszák, a bornemisszák és a többiek szeme láttára nem kevésbé rejtélyes körülmények között hófehér galambbá változott!

De nem tudta.

Így hát amikor a patkány örömében a kiöregedett légtornász nyakába akart ugrani, fölkapott egy éppen a kezeügyében levő husángot és a varázspálcát egyetlen suhintással agyoncsapta. Ebben a pillanatban a világon mindenütt maguktól megmozdultak a szekrények tetején az üres tejfölös köcsögök és nagy csörömpöléssel ezernyi apró darabban hullottak szét a földön, maguktól megmozdultak a mézeskalácsárusok polcain a mézeskalács huszárok és maguktól megdobbantak a mézeskalács szívek és sorra lepotyogtak a földre, s egyszerre kezdtek el bőgni, mekegni, bégetni, nyeríteni, röfögni, ordítani, kárálni, kukorékolni, hápogni, gágogni, ugatni, nyávogni, cincogni és még ki tudja, hányféle hangon rikácsolni az állatok, s még a templomokban is maguktól meg- kondultak ebben a pillanatban a harangok.

A Zöld Vadász a zenebona hallatára már tudta is, hogy miről van szó. Tudta, hogy a varázspálcának — vége. És ezzel legnagyobb vetélytársa, az önmagát valamilyen tragikus véletlen folytán villanyvasalóvá elvarázsolt varázsló sorsa is végérvényesen megpecsételődött. És hosszú idő után először hajtotta boldogan álomra a fejét.

A kiöregedett légtornász, miután a villanyvasaló szerencsétlenségére agyonütötte a patkányt, fogta az állatot, visszaballagott vele a cérnaszál asszonyka ajtajához és bezörgetett:

— Most már kijöhetsz — kiáltotta, s amikor az asszonyka feje megjelent az ajtónyílásban, a magasba emelte a döglött állatot: — Nézd.

Az asszonyka rémülten felsikoltott és becsapta maga mögött az ajtót.

— Na, ne félj, ne félj már — igyekezett kiengesztelni őt a kiöregedett légtornász és elhajította magától a patkány véres tetemét —, már el is dobtam. Többé nem lesz bántódásod.

Ám el kellett egy kis időnek telnie, míg a zörgő csontú asszonyka újból előmerészkedett a házból. Félszegen végignézett az idegenen, s látva annak szelíd tekintetét, kissé megbátorodva kérdezte:

— Nem volna kedved itt maradnod nálam, jóember?

De a kiöregedett légtornásznak nem volt.

Tovább folytatta a bujdosást és hol itt bukkant föl, hol ott, mivel azonban időközben igencsak nagyon megváltozott, nem ismerte fel őt még a bolhát Is megpatkoló kovács, a kikapós patikáriusné, a Sárkánykirállyal viaskodó király, a szép szabóné, továbbá a borisszák, a bornemisszák és a többiek sem. Időről időre azonban az emberek mégis suttogni kezdtek egy különös idegenről, aki hol valamelyik folyóparti füzesben, hol valamelyik erdőszélen bukkant föl, s ott felkapaszkodott valamelyik faágra és azon egyensúlyozva boldogan nézett szét maga körül, majd egy bottal hadonászni kezdett, miközben valami érthetetlen szöveget motyogott az orra alatt...