Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Tóth László: Az elvarázsolt varázspálca (mese)

nyának hitte a pálca átváltoztatását galambbá. Ogy gondolták, hogy a légtornász időközben kitanulta a szemfényvesztők mesterségét is.

— Még egyszer, még egyszer! — zúgott a zsúfolásig megtelt nézőtér. — Ismételd meg! — követelte a nézőtéren a bolhát is megpatkoló kovács, a kikapós patikáriusné, a Sárkánykirállyal viaskodó király, a szép szabóné, s követelték a borisszák, a bornemisszák és a többiek is.

Ám a kiöregedett légtornász a meglepetéstől és az ijedelemtől falfehéren toporgott egy darabig a magasban, s bambán bámult a szárnyra kelt varázspálca után. Csak legalább a védőháló-varázsló varázsszöveget lett volna ideje végigmondani... De nem volt, s így odalett a varázspálcája is, meg a védőhálója is. Hiszen védőháló nélkül igazán nem kockáztathatta meg a veszélyes gyakorlatot. Ezért nem tehetett mást, minthogy a zsúfolásig megtelt nézőtér tapsviharától, később pedig füttykoncertjétől kísérve nekikeseredetten leereszkedjék a trapézról, kiballagjon a porondról és szégyenében elbujdosson.

A Zöld Vadász, miután a kiöregedett légtornásznak a hetedhét országban híres-nevezetes varázslótól elörökölt varázspálcáját átváltoztatta hófehér galambbá, fölállt a közvetlenül a porond előtti páholyok egyikében levő helyéről és elindult, hogy megkeresse a zörgő csontú asszonyka házát. S ha egyszer kereste, hát harmadnapra meg is találta.

— Van itt valaki? — kukkantott be a pitvarba a cérnaszál asszonyka házában.

— Keresel valamit, jóember? — egyenesítette ki hátát az asszonyka, aki éppen kenyeret dagasztott. Persze, nem ismerte föl a jövevényt, nem tudta róla, hogy ő a hírhedt Zöld Vadász. Bezzeg, ha tudta volna, talán kiszaladt volna még a világból is.

— Keresek — hangzott a kurta válasz.

— És gondolod, hogy nálam megtalálod?

— Tudom.

— Talán csak nem a jó szerencsédet? — csillant föl a zörgő csontú asszonyka szeme és kacéran rámosolygott a jövevényre, akiről egy pillanatig azt gondolta, hogy az ő' kezét jött megkérni.

— Nem, nem azt.

— Hát akkor ... mi legyen az?

— Egy vasaló.

— Vasaló? — szűrte ki meglepetten a fogai között a cérnaszál asszonyka, s mivel ugyancsak kezdett melege lenni ettől az egésztől, kovászos kezével végigtörölte a homlokát. így aztán bárki könnyen maga elé képzelheti, milyen furcsán festhetett kovásszal összemaszatolt arccal, homlokkal. — Vasaló? — kérdezte kis idő múltán újból.

— Az. Amit a varázsló házából hoztál el.

— Ugyan miért baj az, hogy elhoztam onnan valamit? Hiszen senki nem távozott üres kézzel abból a házból. Miért csak utánam jöttél?

— Ne félj, nem lesz bántódásod. Nekem csak a vasaló kell.

— Nem Is vasaló volt az. Parazsat se lehetett bele rakni. És olyan furcsa zsinórszerű valami lógott ki belőle. A belsejéből meg mindenféle hangokat lehetett hallani, mintha szellemek laktak volna benne.

— Hol van?! — mordult rá türelmét vesztve a Zöld Vadász a zörgő csontú asszonykára.

— Kidobtam a szemétre.

Több se kellett a varázslónak: gyerünk máris a szemétdombhoz!

Még néhány lépés választotta el tőle, amikor egy hófehér galamb ereszkedett alá az égből, leszállt a szemétdombra és csipegetni kezdte a szemetet. A valamilyen tragikus véletlen folytán önmagát villanyvasalóvá elvarázsolt varázsló galambbá varázsolt varázspálcája volt az. Nagy nehezen ő is rátalált szerencsétlenül járt gazdájára, és szinte sírt a lelke — ha ugyan a varázspálcáknak van lelkűk, ámbár a galamboknak még lehet —, szóval, szinte sírt a lelke, hogy a gazdáját ilyen siralmas állapotban, egy szemétdomb kellős közepén, a szemét által félig már betemetve látta viszont. Nekilátott hát, hogy csőrével odébb rakosgatva a szemetet, kiszabadítsa a villanyvasalóvá változott varázslót a hulladékból.

Ekkor ért oda hozzájuk a Zöld Vadász. Amint rájött, hogy a galambnak mi a szándéka, gondolt egyet és patkánnyá változtatta őt. Egy szép kövér patkánnyá. Attól félt