Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Mács József: Az okos csóka (mese)

Idős ember volt a tanfelügyelő, éveivel már elérte a nyugdíjkort, feje búbján egyetlen árva hajszál, az arcán megszámlálhatatlan sok ránc, orrán, ki tudja, hány dioptriás szemüveg. Rövidlátó volt világéletében. Tudott erről a tanító is, bizonyára azért ültette a hiányzó gyerek helyére a csókát.

A gyerekek felálltak a pádból, úgy üdvözölték az idős tanfelügyelőt, aki a katedrára állt, onnan nézett végig az osztályon és az első padsor tanulóin. A gyengén látó szemének is föltűnt, hogy üres az ablak felőli legszélső pad, mintha nem ülne ott senki.

— Az ott ki, az a kicsire sikeredett gyerek? — fordult érdeklődéssel a tanítóhoz.

— Az egyik elsős. De többet állhatott volna az esőn. Nagyobbra nőhetett volna.

— Értem — mondta a tanfelügyelő, s már a csókától kérdezte: — Téged hogy hívnak, kisfiam?

— Keke vagyok. Csóka Keke — hangzott határozottan a válasz.

— Tanultál már valamit? Számolni például — kíváncsiskodott a tanfelügyelő.

— Egy, kettő, három — felelte magabiztosan a csóka.

— Ez igen. Ez derék dolog. Olvasni is tudsz már?

— Tudok.

— Nocsak, halljam!

— Gye-re-kek, e-lő-re, e-lőt-tem ...

— Elég. Ennyi nagyon is elég. Amilyen kicsire sikeredtél, olyan nagy az eszed. Sokra viszed, ha szorgalmasan tanulsz. No még annyit, és már békén hagylak, hogy le tudod-e írni a neved?

Dermesztő csend szakadt az osztályra. A tanító és a gyerekek arcából eliszkolt a vér. Akkor következett csak a nagy fellélegzés, amikor hallották a csóka hangját.

— Papírt.

— Adom — lépett hozzá a tanító, és a zsebkendőjéért nyúlt, megtörölte verejtékező homlokát.

A tanító és a gyerekek meresztették a szemüket, várták, hogy most megint mi lesz, mit fog csinálni a csóka. Szinte valamennyien felemelkedtek a pádból, úgy figyelték^ mi következik.

Ekkor a csóka ráállt a papír alsó szélére, és a tintába mártott csőrével olvashatóan leírta a nevét. Mintha örvénylő szél kerekedett volna az osztályban. Pedig csak a gyerekek lélegeztek fel. A tanító felkapta és a feje fölött lobogtatta a papírt.

— Jól van, Keke! Jól van, Csóka Keke! — kiabáltak kórusban a tanulók.

A tanfelügyelő elismerő szavait végképp nem lehetett hallani. Elnyelte a gyerekek lármája. A tanítón sem látszott, hogy mázsás kő hull le a szívéről. Hálásan pislogott a csókára, amely madár létére is kifogástalanul pótolta a hiányzó gyereket. Ámulatba ejtette a tanfelügyelőt az okosságával.

Már nem félt a következő tanévtől, a majd megint hiányzó gyerekkel járó gondtól. Legfeljebb annyi történik, hogy mindig elsős lesz Keke, az okos csóka.