Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Mács József: Az okos csóka (mese)

mondta volna el: ahogy közeledik a tanévnyitás napja, úgy nem tud szabadulni a gondolattól, mi történik, ha fölöttesei rájönnek a turpisságra?

A tanévnyitás napján azonban nem történt semmi. A rákövetkező napokon sem. Együtt volt az osztály, s .délelőttönként berepült a terembe a csóka. Nagy volt a fegyelem és a figyelem. A tanító mégsem nyugodott meg. Tanítványairól elfeledkezve egyre gyakrabban sétált az ablakhoz, s ott annyira elmerült nyomasztó gondjában, hogy észre sem vette, egészen közel került az őt figyelő csókához, amely olyan okos volt, hogy a gondolataiból is tudott olvasni. Vagy állati ösztönével csak ráhibázott legesleg- nagyobb bajára?

— Beülhetnék én is a padba? — szólalt meg egy napon.

A tanítót mintha megijesztette volna az ablakpárkányon biggyeszkedő csóka. Mintha rádöbbentette volna: ezt akárki megkérdezheti, aki bejön az osztályba, hiszen üres a pad.

— Bánom is én. Ülj be, ha úgy tartja kedved — legyintett a tanító szórakozottan, s a csóka nem tétovázott, csapott néhányat a szárnyával, s már ott is ült a padban, a beépített tintatartó közelében.

— Hol vagy, Keke? — ujjongtak a gyerekek, és majd felvetették lármájukkal az osztályt.

— Itt vagyok — jelezte az büszkén hollétét.

— Nézzétek csak, elfoglalta a hiányzó tanulóm helyét — morfondírozott a tanító, s olyan csend lett, hogy a légy zúgását is hallani lehetett.

Hosszan nézte a padban, majd a pad tetején tollászkodó csókát, amely egyik szemével őt látta, másikkal meg közvetlen szomszédait, a szépen felöltöztetett gyerekeket, és hirtelen megvilágosodott elméjéban a gondolat, hogy ez a pöttömnyi kis csóka ellenőrzésnél még jól is jöhet. S hogy megbizonyosodjék feltevése helyességéről, odasétált a katedrához, és azt mondta:

— No, most leírom egy papírra az elsőseim nevét.

S rámutatott az ajtó közelében ülő leánykára, közölje a nevét, sorban a többiekre is, míg csak a padsor másik végére nem ért, a falu és a vidék legszokatlanabb elsőséhez, a fekete tollazatú, szürkés hasaaljú csókához.

— No, níondd te is a neved. Meg tudod mondani, hogy hívnak? — mutatott töltőtollával az illedelmesen viselkedő madárra.

— Keke vagyok. Csóka Keke — harsogta a madár, és kihúzta magát, hogy nagyobbnak látsszék. A gyerekek majd kiestek a szemükön, úgy figyeltek.

— Számolni tudsz? — puhatolózott a tanító.

— Tudok.

— Számolj akkor!

— Egy, kettő, három.

— Jól van, Keke! Elsősnek elég ennyi. Talán még sok is. Ha gyerek lennél, jnost megveregetném a vállad.

E szavak hallatára nem a csókának, hanem a gyerekeknek fénylett a szeme. Keke is értette nagyon jól, amit a tanító mondott, de hát ki tudná pontosan leírni, hogyan örül a madár. Nem is ennek a figyelése volt fontos, hanem hogy a tanító újra megnyugodott, már nem érzett idegesítő remegést a gyomrában, s nem félt a tanfelügyelő látogatásától sem, csóka töltötte be a hiányzó gyermek helyét.

Ez persze nagyobb kötelességet rótt a madárra. Reggel az autóbusz-megállótól az iskoláig vezérelt gyermekekkel már neki is be kellett vonulnia az osztályba. Csupán tízórai és ebéd idejére kapott engedélyt a távozásra. Olyankor könnyedén kilibbent az ablakon, s a messzeség látását kívánva szédületes magasságokba repült, vagy körözött sokáig a falu fölött, s mikorra kellett, visszatért. Akármelyik gyerek valóságos karórájánál pontosabban járt az ösztönórája.

így teltek-múltak a napok, s mindenütt tudták már, hogy az egyik faluban, ahol az emberek a legszebb dalokat őrizték meg, s ahol valaha Kodály is gyűjtött, csóka jár az iskolába. Még azt is gyorsan szárnyára kapta a hír, hogy Csóka Keke a madár neve. Csak a tanügyi hatóság nem tudott semmit. Már három hónap is elmúlt, amikor a szokásos ellenőrzésre megérkezett a tanfelügyelő. A tanítónak és a tanulóknak torkukban, ugrált a szívük. Most mi lesz? Kiderül a turpisság, vagy jól végződik minden?