Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Miklósi Péter: „Keressük együtt a színházi megújulás lépcsőfokait!”
ségi színtársulatra jellemző művészi stílus keresésére, illetve a frissen alakult színház törekvéseivel rokonszenvező publikum megnyerésére fektették. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkoriban a MATESZ sok és hathatós segítséget kapott az ország többi színházától. Ezt ma is fellelhető konkrét nyomok bizonyítják. Főként a pozsonyi társulatok segítettek rengeteget mind irányító-műszaki kérdésekben, mind rendezők és tervezőművészek komáromi vendégeskedésének lehetővé tételével. Ez a támogatás is hozzájárult ahhoz, hogy színházunk viszonylag gyorsan érlelődött hivatásos együttessé. Ellenben hadd mondjam el azt is, hogy most, a jubileum napjaiban legföljebb könnyes szemmel gondolhatunk vissza arra, hogy rögtön az indulás napjaiban saját otthona, állandó épülete és színpada volt a MATESZ-nak. Jelenleg mindez esetleg csupán nosztalgiával tölthet el bennünket, hiszen ezt az egykori épületet esztendőkkel ezelőtt lebontották; a komáromi Szakszervezetek Házában ugyan szívesen látott, ám mégiscsak megtűrt vendégek vagyunk; jópár éve épülő új székházunk pedig tényleg olyan lassan készül, akár a lucaszéke ... — A színházművészet küldetésének nemes hirdetése mellett jelentett-e valamiféle gazdasági gyarapodást a dél-szlovákiai tájaknak a MATESZ létrejötte? — Okvetlenül! Tájoló együttesünknek játékhelyekre volt szüksége, s ez az igény nagyban hozzájárult a kultúrházak hálózatának gyors bővüléséhez. Más kérdés, hogy rosszul értelmezett takarékosságból, esetleg tájékozatlanságból vagy elhamarkodottságból a falusi kultúrházak színpada igen ritkán alkalmas műszaki gondok nélküli játékra. Sok esetben ezért félmegoldásokra, különböző rendezői vagy színészi kompromisszumokra kényszerülünk. De túltéve magunkat ezeken a problémákon, bátran állíthatom, hogy területi színházunk előadásai az elmúlt évtizedek során nagyban hozzájárultak eme vidék lakosságának műveltségi gyarapításához, illetve a jó társadalmi hangulat kialakításához. Aki figyelmesen maga elé tudja idézni színházunk eddigi bemutatóit, az hamarosan rájön, hogy számtalan színpadi figurában a dél-szlovákiai tájak megelevenedő embertípusai fedezhetők föl. — A Magyar Területi Színház ma már hangsúlyosan van jelen a csehszlovákiai magyarság kulturális tudatában. Ez egy egységes ívű, vagy szakaszokra bontható fejlődés eredménye? — Az eddig eltelt három évtized három fontosabb időszakra osztható. Az első évtized a fészekrakás és a tanulás esztendőinek tekinthető. A fejlődés második szakaszának kezdete a hatvanas évek elejére tehető színházunkban, amikor produkcióinkban egyfajta újdonságként előtérbe került a színpadi művekben rejlő gondolatok árnyaltabb, tudatosabb kibontása. Ennek eredményeképpen már komolyabb hangvételű darabokat tudtunk műsorra tűzni, hiszen a különféle egyenetlenségek helyett, a művészi megjelenítés eszközei is hitelesebbekké, kifejezőbbekké váltak. Nemcsak a cselekmény pergett a színpadon, hanem kitapintható volt az írói gondolat, a rendezői mondanivaló, olykor a dramaturgiai szándék is. Mindez egyre fölkészültebb színészi játékkal párosult. A harmadik évtized küszöbén fontos eseménye a színháznak, hogy az eladdig egységes művész- együttes megoszlik, ami a kassai Thália létrejöttét eredményezi. Ettől az eseménytől számítva színházunk élete rengeteg vonatkozában megváltozott, de összességében tekintve az elmúlt harminc évet, nekem a hatvanas évek tűnnek a legizgalmasabbaknak, amikoris jól olajozott gépezetként működött a társulat és művészileg is felfigyeltető produkciók születtek. Olyanok, mint például az Emberek és egerek, a Manón Lescaut, a Rómeó és Júlia, a Topaze, az Egy szerelem története, a Leszámolás, Az asszony és a halál, a Lüszisztraté, a Kismadár, a Haramiák, a Néma levente és más nagyszerű előadások. — Mostanában vajon miért nem születnek ilyen „nemes veretű” bemutatók? — Születnek, csak jóval ritkábban. Ennek több oka is van. A leglényegesebb indokok egyike az, hogy az együttes több tekintetben a mai napig sem heverte ki a társulat kettéválásának súlyos „érvágását”. Még most, tizenegy-tizenkét évvel a Thália Színpad létrejötte után is a szükségesnél jóval szegényesebbek a szereposztási lehetőségek. Típusokban, alkatokban, a művészi kifejező eszközök vagy a jó értelemben vett rutin dolgában mind Kassán, mind Komáromban a kívántnál kevesebb színész közül válogathatnak a rendezők. Sok esetben csak alig, esetleg egyáltalában nem variálható a sze
