Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Radar

megvilágosodás. Menjünk hát, ezúttal mindörökre s csak nyomtalanul térjünk vissza. A földön semmi nyoma. Aminek nem volt soha. S ha netán mégis, hát menjünk el mindörökre újra. Míg aztán semmi nyoma. Aminek nem is volt soha. Tipródás helyett tova. Amúgy sincs semmi nyoma. Van még erőnk hozzá. Szabadulni a nyomoktól. Nem is léteztek soha”.

Az öregedésről, a halálról, a pusztulásról persze sokan írtak már Beckett előtt is az óegyiptomi Halottak Könyvétől az egzisztencialistákig, s ha Beckett csak erről írna, aligha lehetne munkásságának olyan hatása korunkra, mint amilyen kétségtelenül van. A nagy kérdés persze itt is a „hogyan” kérdése. Beckett, aki hajdan (ugyancsak ír származású lévén) Joyce titkára volt, s Proustról írt lényeglátó tanulmányt, úgy ír ezekről a témákról, hogy közben szinte teljes egészében átformálta a világirodaimat. Idézeteinkből is látni (s részletesebb elemzésére a Beckett-stílusnak aligha vállalkozhatunk}, hogy itt koránt sincs szó se elbeszélésről, se regényről (noha ez is, az is a becketti szöveg) sokkal inkább tömény és feloldhatatlan költészetről. Jómagam eddig a „Comment c’ est?”4)en találkoztam ezzel a legtökéletesebb formában, s elmondottam már másutt, milyen hatással volt saját írói fejlődésemre, s fordítottam is belőle néhány oldalt. Azt pillanatnyilag persze, egyszeri olvasás után, aligha tudnám megmondani, hogy a „Mai vu, mai dit” tökéletesebb-e, mint húsz évvel ezelőtti „őse”. Egy bizonyos: a ma:ga nemében tökéletes ez is, az is. Miként az egész becketti életmű.

„Ez a legjobb regényem” — mondta az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájáról Jesús Ceberiónak García Márquez, s noha alapos okunk van föltételezni a szerző elfogultságát eme legkisebb gyermekével szemben, főként a „Száz év magány” rovására, el kell, hogy fogadjuk érvelését, miszerint „sikerült pontosan megvalósítanom benne azt, amit elképzeltem. A regények megírásuk közben igyekeznek kicsúszni írójuk kezéből; alakjaik önálló életre kelnek, s yégül már azt teszik, ami nekik tetszik. Egyik regényemet sem sikerült olyan tökéletesen kézben tartanom, mint ezt”.

Az író nagy témája természetesen ebben a kisregényben is ugyanaz, mint az előbbi remekművekben: Latin-Amerika és az erőszak. S mint gyaníthatóan minden Márquez-műnek, még a legmitikusabb ködökbe csomagolt írásoknak is, valóságosan megtörtént esemény az alapja.

„A történet mintegy harmincéves. Az alapjául szolgáló gyilkosság valóban megtörtént Kolumbia egyik falujában. Az alaphelyzet azonos, ami kifejlődik belőle, az teljesen más. Az az érzésem, hogy a könyvemben jobb, összefogottabb, pontosabban felépített dráma olvasható”.

A történet egyébként, mint minden gyilkossági história, akár bűnügyi regény témájául is megfelelne, sablonos voltánál, felszínességénél fogva is. Egy kolumbiai falusi család lakodalmas éjszakáján az ifjú arát a férj hazaküldi szüleihez, minthogy nem találta őt érintetlennek. A mennyasszony két fivére megöli a föltételezett tettest, Santiago Nasart. Ez, ennyi a banális történet. Am amit az író kihoz belőle, az valóban bámulatra méltó. Azt valóban csak a legnagyobbak tudják, még akkor is, ha ismételten meg kell kérdőjeleznünk a szerző állítását, miszerint ez a legjobb regénye, mert mi sem természetesebb, mint hogy a Száz év magány után, amelyet sokan századunk négy-öt legnagyobb regénye, Proust, Joyce, Musil, Faulkner, Beckett remekművei közé sorolnak, tehát a Száz év magány után az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája csupán mellékterméknek tűnik, a nagy dél-amerikai mítosz egy szeletének, ám abban mindenképpen igazat kell, hogy adjunk a szerzőnek, miszerint a föltett kérdésre, hogy „Gondolja, hogy a kritikusoknak is ez lesz a véleménye?”, ez a válasza: „A kritikusokért nem állok jót, de hogy az olvasóik ezt mondják majd, abban biztos vagyok”.

Ezt látszik igazolni egyébként az is, hogy a Magvető népszerű „ra-re” sorozatában immár könyvalakban is megjelent a regény.

„Mint korábbi munkáimban, ezúttal is mondákra és mítoszokra támaszkodom, hagyományokra, mint tapasztalatra, amelyeket a jöivendő nemzedékeknek emlékül hagyunk. Ugyanakkor, írói gyakorlatomban előszöir, fantasztikumhoz is folyamodom. Sem ez, sem az nem öncél számomra, csupán a gondolkodás módszere, az igazság megismerésének és előadásának egyik metódusa” — írja Csingiz Ajtmatov, legújabb írásának, Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap című regénynek az előszavában.

Ajtmatov művészete természetesen eddig