Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A folytatás — gondolati és esztétikai többletjelentés

Kiáltás, Szégyen, Bűn stb.). A fiatal költőnek szégyene volt a betegsége: „Veri magát lágy / gyomromhoz, hasamhoz ... Érzékszerveim elcsavarognak ... Elromlott bennem a világ rendje” ... stb. Hogy jut el Tőzsér betegség- és magányérzéséből az önismerés megvalósításán keresztül a filozófiai problémákig? Első látásra mindez egyszerűnek tűnhet, ha azonban közelebbről szemléljük e kérdést, az alábbi összetevőkről nem szabad elfeledkeznünk. Az önvizsgálat, -ismeret lecsapódása a hatvanas éve’.: közepén a költőnél szinte a nihillé fokozódott kilátástalanság érzését kelti: „értem a nincset, / érzem a semmit, s félek ...”. Tőzsér mostani Leltárában is elfáradt szárnyként verdes a szó, „melyhez nincs madár, / csak lebegés van, és nincsen hová”. Az élmények azonban átértékelődnek, az empirikus tapasztalás kisebb részüket adja, mint azelőtt. A viszonylatok között Tőzsér említett verskötetében felismeri az önmaga felé vezető út egyetlen megoldást jelentő értelmét, s a valóság megismerésének talaján harcol az életért — benne önmagáért. Az új kötetbe vezető szálak felismerhetők az előző vers- gyűjtemény A költő kérdez című versében, amely a lírikus testi-lelki gyötrelmeire keresi a választ. Abban a versben egy orvosságnév jelez lelkiállapotot: „Thioridazintól keserű szájjal” faggatja magát a költő: Hol kezdődik az ember élete? Kié a benne élő kín? Ki tud-e lépni az ember a köréje húzott körből? stb. Generális érvényű filozófiai kérdéseket fogalmaz: Mi az ember? S az új kötet első ciklusában a Nagy Károly lovas szoorára című vers mindkét szakasza kezdetén szóról szóra megismétli a több mint tíz évvel ezelőtt felvetett kérdést és választ: „Mi az ember? — Kör — felel Alcuin”. Az első alkalommal a költő lényegében megsejti a kérdések megválaszolhatatlanságát, s ezzel kiváló művészi anyagát is, mert megérezteti a megfoghatatlant. A második esetben sem 'születik (mert nem is születhet) válasz a kérdések kérdésére, de konkrét történeti személyt idézve és szituációt kutatva megoldásában és eredményében is mást hoz a mű kicsengése. Míg először a hagyományos értelemben vett lírai szubjektum, személyiség felszámolásának lehetünk tanúi, addig ez utóbbi vers értelmezése szerint Tőzsér erőfeszítése a „nemzet” kialakulásába torkolló felismeréseket juttat kifejezésre: „Karolyból nem lett Augustus Caesar, / Frankorumból meg Róma nem lett, / a hatalom szorító tégelyében / más anyag izzott fel: a nemzet”. A művészi és nem filozófiai megoldások egyike kínálkozik itt elvégzendő elemzésre: Tőzsér rátalálása arról tanúskodik, hogy az alkotói intellektus képes értéket és érdemet villantani a legnagyobb kérdesek felvetésekor is.

Ennek egyik legfontosabb kötetbeli megnyilvánulása az Adalék a Nyolcadik színhez című mű, melyben a megidézett jellemekhez idomítva különböző fogantatású eszmék és felfogások keresztezik egymást. Lényegében a mű dramaturgiai jellege dönti el, hogy a világnézeti koncepció mely elemei szorulnak háttérbe, s mely elemek lépnek előtérbe a lehetőségek között. E tőzséri alkotás mind eszmei beállítottsága, mind drámai jellegű szerkezete az ellentétek egységének elvén alapul. Ellentét jellemzi Kepler és Szenei Molnár álláspontját, akik közül az előbbi a „hitet”, az utóbbi a „tagadást” képviseli. Dramaturgiailag Kepler és Szenei Molnár mint az „eszme”, illetve az „anyag” egyoldalú képviselői bizonyos elvontságban maradnak, mert velük szemben az életet, az életszerűt (vagyis eszme és anyag egységét) nem képviseli Éva. Illetve lényege csak a drámai útbaigazító, helyzetteremtő sorokban villan fel egy pillanatra, nem aktív szerepben, csak egy beszédesen figyelmeztető búcsú erejéig: „Jó éjt — reggelre ne feledd a pénzt!” A |két tudós férfi párbeszédének is csak ürügye a nő, hogy az elmét mélyebben megragadó, elvontabb dolgokról szóljanak. „A Nő anyag, a Haza eszme csak / Amaz szolgál, emezt szolgálni kell.” — mondja a csillagász, majd később így köti a gondolatot: „Mikor tudományra adtad fejed, / Akkor te mőr választottál hazát / s a haza nem tűr határokat.” Szenei Molnár így hirdeti eszményét és fogalmazza ellenvéleményét: „Igényünk egy: a megtartó anyag . . . / Te egy képletet említettél előbb, / A tudásét, így: Eszme — Anyag — Eszme. / Az enyém ez: Anyag — Eszme — Anyag. / Előbb a lét, aztán a bölcselet, / S ez utóbbi megújítja amazt”.

Az Adalékban, éppúgy mint Madách nagy művében megfigyelhetjük az eszmékneik jellemekbe, jelképekbe testesülését — s a bölcselet átváltását költészetbe. Az igazi dráma konfliktusai helyett az ellentétes princípiumok, eszmék konfliktusai, a kritikai szembesítés jelentük a drámaiságot. Kepler és Szenei Molnár között azonban olyan belső szellemi kapcsolat és összefonódottság jön létre, amely az egész tőzséri mű lélektani gerincéül szolgál. Tőzsér nem annyira a jellemformálással, mint inkább a két