Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Miklósi Péter: „Keressük együtt a színházi megújulás lépcsőfokait!”

Ms,

Miklósi Péter

„KERESSÜK EGYÜTT A SZÍNHÁZI MEGÚJULÁS LÉPCSŐFOKAIT"

IJubileumi beszélgetés a Magyar Területi Színházról)

Komárom száz kilométerre fekszik Pozsonytól és mintegy háromszázötven kilométerre Kassától, a MATESZ Thália Színpadának otthonától. Jókai Mór szülővárosa manapság mintegy 35 ezer lakosú, erősen iparosodó járási székhely, de történelmileg inkább mező- és kikötőváros. Az ipari munkásság számottevő része a hajógyárban dolgozik, de a többi üzemben vagy hivatalban alkalmazottak jelentős hányada is „bejáró”, tehát nem helybeli lakos. Ennek megfelelőképpen alakul a Magyar Területi Színház hazai előadásait megtekintő publikum rétegeződése is: a társulat komáromi székhelyén csupán a közönség egy része belvárosi, a többiek a környéken lakó szövetkezeti tagok, nyugdíjasok, részben értelmiségiek és középiskolások. Komáromban nincs egyetem vagy főiskola, és ez a tény döntő a közönség jellege, s ily módon e tájoló színház szempontjából is, amelynek színészei kereken három évtizede járják az országot. A művészgárda lelkes és önfeláldozó munkája, hivatásszeretete révén a MATESZ komáromi együttese és kassai Thália Színpada — a múló évek során — a csehszlovákiai magyar kulturális élet egyik országos viszonylatban is jegyzett reprezentáns intézményévé fejlődött.

A színház munkájáról, múltjáról és jelenéről, a két társulat terveiről és elképzeléseiről beszélgetünk Takáts Ernőddel, aki 1979 óta igazgatója a MATESZ-nak.

— Mit tartasz a hazai magyar játékszín elsőrendű jeladatának?

— Elsősorban azt, hogy legyen. Hogy estéről estére fölmenjen a függöny és Komáromban is, vidéki játékhelyeinken is létrejöjjön az előadás. Nevezze ezt bárki hivatalnoki pontoskodásnak, én alapvetőnek érzem: minden egyéb csak ebből következhet. Manapság már mindenütt kiváló könyvtárak vannak, úgyszólván valamennyi lakásban van rádió meg televízió, de tavasztól őszig rengeteg munka van a földeken vagy a ház körül. Jelenleg ezért már mások az igények, mint tizenöt—húsz évvel ezelőtt, esetleg még régebben. Az indulásnál kitűzött jelszót: színházat a magyar ajkú vidéki lakosságnak! — csak akkor vállalhatjuk, ha ez nem igénytelenséget, hanem éppen ellenkezőleg, nagyfokú igényességet jelent, hiszen a kevésbé értő közönség is ugyanolyan jó partner lehet, mint az, amelyet a bemutatóinkon vagy nagyvárosi közegben vájtfülűnek szokás nevezni. A mi törzsközönségünk legföljebb az előadás más régiójában, de hasonló intenzitással veszi ki részét a játékból.