Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája

és eszmei fejlődésének betetőződését a monográfiaíró így summázza: „A riasztó történelmi eseményekből is okulva programszerűen leszámol liberális polgári gerinctelen- ségével, s anélkül, hogy korábban vallott esztétikai elveit feladná, új minőséggel, a társadalmiság számonkérésével gazdagodott bíráló gyakorlata. „Hogy ez valóban így volt, arra Kázmér egyik arspoetikus jellegű vallomását is idézhetjük: „Művész, világnézet, kollektívum... Ez ma minden ifjú író lángoszlopa. Menekülnének előlük vissza, az előttük járók sima pázsitú ľ art pour ľ art viszonyai felé, de a három szó olyan szorosan kapcsolódik egymásba, áramuk annyira egy vezetéken ömlik az irodalomba, hogy az elefántcsonttorony sápkóros búvóhelyére ma író — aki érzése és gondolatvilága objektív lejegyzésében a fizikai s pszichikai lényt jelentő egész ember erejében látja hivatottságát — nem tud behúzódni. Jár, csetlik-bolik a szociális élet süppedő ingová- nyain, látja és érzi önmagát s individuális életérzése önanalíziséből kialakult ösztönének első gondolati rendszere: szociális felelőssége.” (123. o.)

IV.

Kázmér Ernő irodalomtörténeti esetéből, sorsából azt az egyébként már jól ismert tanulságot vonhatjuk le, hogy a jugoszláviai magyar szellemi életben — ahol persze a magyar tanszéken kívül jól kiépített akadémiai intézet is működik — dicséretesen nagy figyelmet szentelnek az irodalmi hagyományoknak, és annak ellenére, hogy az irodalomtörténészek és kritikusok jórészt modernista felfogásúak, még a szerényebb színvonalú és hagyományos jellegű írói pályákat is gondosan számon tartják, s tanulmányokban, monográfiákban dolgozzák fel.

Véleményem szerint nálunk nem az a legnagyobb hiba, hogy még nincs szisztematikus irodalomtörténetünk. Az ilyen munkát Csanda portrésorozatból összeállt Első nemzedék-e egyelőre pótolja azzal, hogy — az értékhierarchia körvonalait is kialakítva — láttatni tudja az első irodalmi szakasz írói közösségét, és az akkori kritikai anyagból is sokat megmozgat, felvesz. Irodalomtörténetírásunkban (és kritikánkban is) a legérzékenyebb fogyatékosságot — a kutatók kis számán kívül — az egyéni monográfiák szinte teljes hiánya és az irodalomtörténeti szintézis előkészítéséhez szükséges műnemi és irodalom- és stílusmozgalmi összképek hiányos száma jelenti.

Kázmér Ernő esetével kapcsolatban pedig nem azt kell fájlalnunk, hogy nem írtunk róla monográfiát vagy ismertetőtanulmányt, hiszen az itteni kritikai működése még nem volt kiemelkedő. Sajnálatosan hiányoljuk azonban az olyan áttekintő, összefoglaló tanulmányt, amely két háború közti irodalomkritikánkat a maga „nyüzsgésében”, megoszlásában, ellentéteiben mutatná be. Ilyen összefoglalásban Fábry Zoltánnak — akit a kortárs Szalatnai Rezső és Győry Dezső polemizálva és bírálva is a „puritán egyéniségében és képességeiben meghatározódott, kiképződött szlovenszkói kritikusnak”, „a” kritikusnak neveztek — továbbra is vezető helye lenne, de mellette vagy vele szemben értéküknek megfelelő helyet kapnának a többi kritikusok, köztük Kázmér Ernő is, s így alakulna ki az egykori valóságos irodalomkritikai állapot helyes összképe.