Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája

— ez a rossz viszony kölcsönös gyűlölködéssé fokozódott. Kázmér akkori újságcikkei közölt tallózva megállapítottam, hogy többször intrikált Gömöri és a Tűz ellen. A Mav gyár Ojság 1922. márc. 28-i számában névtelenül közölt cikkében például olyan „hivatlan prókátorának nevezte Gömörit, aki „a maga igazán jelentéktelen mivoltát fórumul feltolva a szlovenszkói magyarság nevében szólal fel.” Gömöri erre a rövid cikkre a Magyar Ojság hasábjain helyreigazító nyilatkozattal reagálva „egy rosszakaratú ember szándékosan megtévesztő célzatú információi” ellen tiltakozott, de még nem nevezte néven a támadóját. Kázmér intrikáit minden bizonnyal a Nemzeti Kisebbségek főszerkesztője, Antal Sándor is helyeselte, hiszen az ő folyóirata és a Tűz ugyanarra az olvasóközönségre bazírozva egymás elől szívták el a levegőt. Az Antal és Gömöri kczti konkurrenciahelyzet olyan közismert volt, hogy a Magyar Ojság 1922. évi szilveszteri humoros cikkében ötletként használták fel.

Dühének pamflettként való kirobbanását Gömöri azzal magyarázta, hogy Kázmér még Erdélyben, ottani utazása, tartózkodása idején is igyekezett lejáratni őt, s állítólag azt is híresztelte róla, hogy része volt az erdélyi Napkelet Szlovákiából való kitiltásában. Mindezekért a valóságos és vélt bűnökért Gömöri szörnyű bosszút állt, és — mint mondani szokás — a sárga földig legyalázta Kázmért. „Él Szlovenszkón, közelebbről Bratislavában egy Budapestről kiét éve oda költözött ember: faüzleti tisztviselő vagy faügynök, aki »írással« is foglalkozik — írja Gömöri. — Kritikusnak mondja magát azért, mert egy-két pesti lap volt olyan vigyázatlan, hogy leközö-lgette írástudatlan, zavaros, üres, pongyola, dilettáns kritikáit, és mert — mikor az agg Kiss József halálos betegen őrizte az ágyát — üzleti érzékével ügyesen odalendült A Héthez és rövid ideig szerkesztette azt, ami annyit jelent, hogy sikerült neki az azelőtt nagyszerű lapot teljes mértékben dilettánsok és akarnokok menhelyévé süllyesztenie és tökéletesen elzüllesztenie ...” A hasonló hangnemben folytatódó pamflettben szó esik arról is, hogy a Tűz indulásakor Kázmér hosszan ostromolta Gömörit a munkatársi helyért, s mikor ezt nem sikerült elérnie, akkor „a legvadabb erőlködéssel, józan ember előtt merőben fantasztikus, minden képzeletet megcsúfoló propagandát kezdett a Tűz ellen...” „De most már aztán elég volt — mondja az indulatban tajtékzó Gömöri. — Kérem írótársaimat, ne adjanak hitelt az utazó-rágalmazó fantasztikus és perfid meséinek ... Undorodva adom át ezennel a közmegvetésnek ezt a méregkeverőt, mindenkit óva tőle és még egyszer bocsánatot kérve a Tűz olvasóitól, hogy ilyen emberrel, először és utoljára, nyilvánosan foglalkoznom kellett.” Gcmörinek és a Tűznek persze nem ez volt az utolsó szava Kázmér ellen. A következő számban az erdélyi Salamon László hosszú nyílt levele jelent meg, a Szerkesztői üzenetekben pedig Gömöri mondott köszönetét a helyeslő olvasóknak, s közben Kázmért „közveszélyes, professzionista rágalmazónak” nevezte.

Hogy Gömöri pamflettjének milyen erős és hosszan tartó diszkreditáló hatása volt, azt egyetlen esettel illusztrálom. Egy pozsonyi újságíró, Fehér Jenő 1927-ben „össi Máriusz gyönyörűen komisz élete” címmel zavaros stílusú, felajzottan szentimentális regényt jelentetett meg, amelyben a cselekmény egy része a pozsonyi és bécsi magyar írói-újságírói körökben játszódik és megváltoztatott neveken ismert írók [Antal Sándor, Egri Viktor, Fényes Samu, Kassák Lajos, Sebesi Ernő stb.) szerepelnek benne. Kázmért is félreérthetetlenül fel lehet ismerni a valamikor Kiss Józseffel együttműködött „fahivatalnok” Kárász alakjában; az ő bemutatása az adatok szempontjából jórészt Gömöri pamflettjére épül, a jellemzési módot illetően pedig a Segítség írójára, Szabó Dezsőre: „Kárász vézna, kicsi emberke volt, bölschei szemüveggel, rattleres szemekkel. Egy irodalmi tüskésdisznó. Odaugrott minden pázsitra. Valamikor féregnyúlványa lett egy költőnek, akinek a tehetsége majdnem akkora volt, mint a fösvénysége, meg a másokra való féltékenysége. Ennek a lapjához ragadt a »kritikus«... De amíg az öreg költő minden emberi hibája mellett is »volt« valamikor, addig a nyúlvány, a helyettese a mások szellemi beleit gennyezte. A gnómszerű irodalmi patkány a mások szellemi szőnyegein rágcsált. És felrágta a sokszor egészséges, színes betűszmirnákat és szájnyála- mérges gyulladékot, váladékos kritikákat pöffent... Értett mindenhez. Délelőttönként fahivatalnok, délután meg író. Kettőtől négyig Dosztojevszkijről, négytől ötig arany- paritásról, öttől hatig da Vinciről, hattól hétig Pucciniről »írt«. Este Végignézte az előadásokat és reggelre jött a váladék. A mondatokban — amik Rembrandtról és a tizenkilencedik századi piktúra irányainak a flamand iskolával való összefüggéseiről és Ruysdaél és Jordaens figurális motívumai közötti rendszerről, valamint a Brunelleschi