Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája

kútjának faragványairól szóllottak — mindig más és más de megfelelő helyen mindig ugyanazok a szavak önfertőztek.”

Gömöri eltúlzott támadása és annak utóhangjai sokat rontottak ugyan Kázmér itteni helyzetén és részben hozzájárulhattak ahhoz az elhatározásához, hogy elhagyja Csehszlovákiát, de vannak olyan adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy ernyedetlen szorgalmú tevékenységével irodalmi életünkben és sajtónkban jelentős elismerést, megbecsülést is tudott szerezni. Ilyen elismerésben részesítette őt 1925-ben az írószervezkedést szorgalmazó Simándy Pál, mikor felvette azon Írók k&zé, akiknek szavazása döntötte volna el, kik legyenek az íróegyesület létrehozásának irányítói. Az 1926-os trencsénteplicei szervezkedési kísérleten is részt vett Kázmér és beválasztották őt az egyik bizottságba.

A szlovákiai pályaszakaszt tárgyalva Vajda jogosan kifogásolja, hogy mi — itteni irodalomtörténészek, név szerint is említve: Csanda és Turczel — Kázmért sokáig teljesen elhanyagoltuk, de a hallgatásunk okait nagyrészt helytelenül magyarázza. Abban igaza van, hogy a kitűnő Tűz tekintélyes szerkesztőjének, Gömörinek a vádjai és egyéb akkori ócsárlások befolyásoltak bennünket, de akkor már tévedésben van, amikor azt feltételezi, hogy Kázmért az aktivizmusa, Masaryk-rajongása és polgárisága miatt mellőztük. Az ilyen feltételezésnek teljesen ellentmond az a megbecsülés, amelyben az aktivista magatartású emigránsok egész sora részesült (Antal Sándor, Barta Lajos, Bihari Mihály, Jarnó József, Juhász Árpád, Kaczér Illés, Sas Andor stb.). Vajda tévedését részben az okozza, hogy az aktivizmusról vallott felfogásunkat, értékelésünket felületesen ismerve félreérti és szinte kirekesztő dogmának minősíti. Ilyen irányú fejtegetéseiben (93—96. o.) zavart okoz az 1918/19-es magyarországi forradalmak Tanács- köztársaságként való összemosása is. — Kázmér (és más kritikusok) mellőzésének, elhanyagolásának legfőbb oka az volt, hogy a két háború közti kritikára irányuló szemléletünket Fábry-centrikusság, Fábry-kizárólagosság jellemezte. A Fábry mellett elhomályosult, jelentéktelennek vélt többi kritikusról nem, vagy csak más ténykedésük kapcsán esett szó, és a régi kritika összképének kialakítása sem látszott fontos feladatnak. További hátráltató ok volt az is, hogy — a szocialista sajtóra korlátozódó Botka-féle bibliográfián kívül — az irodalmilag fontos két háború közti folyóiratok és újságok bibliográfiai feldolgozása sokáig hiányzott és ma is csak részlegesen van meg a pozsonyi magyar tanszék szakdolgozataiban (és a budapesti Széchényi Könyvtár néhány belső kiadványában). Magának Kázmérnak a ,,felfedezését” még az is hátráltatta, hogy sokáig nem tudtunk itteni származásáról, és a kisebbségi írókról írt csekély számú recenzióit átlagosnak, szürkének éreztük. Mai szemmel nézve is úgy látjuk

— és ez nincs ellentétben a szlovákiai pályaképet megrajzoló Vajda általános értékelő mércével, — hogy a kritikus és esszéista Kázmér nem érte el azt a színvonalat, amit például Kovács Endre, Szalatnai Rezső és Vájlok Sándor képviselt. Itteni működését a külföldi írókat tárgyaló nagyszámú írása tette hasznossá; többnyire ezek az írásai sem voltak reveláló erejűek, de a világ felé való nyitásunkban jó tájékoztató szerepük volt.

Vajda monográfiájának leghangsúlyosabb és legkidolgozottabb része érthetően a jugoszláviai pályaszakasszal foglalkozó 120 oldalnyi terjedelmű harmadik fejezet. Ennél már nincs lehetőségünk arra, ami az első és főleg a második fejezetnél megvolt: Vajda értékelésének olvasmányélményeinkkel való konfrontálására, de a feldolgozást, a kiteljesedő Kázmér-portrét teljesen meggyőzőnek érezzük. És szinte fájlaljuk azt, hogy a nyugtalan Kázmér nem maradt nálunk, holott a harmincas évek itteni viszonyaik között talán simábban futhatta volna ki a pályáját; az 1933-ban induló színvonalas polgári demokratikus napilapnál, a stabil második Magyar Újságnál bizonyára ő is el tudott volna helyezkedni, és — a külföldi haladó kortárs irodalmakra bazírozó Prager Kiadó jóvoltából — még arra is lehetőség adódhatott volna, hogy a cikkeiből-tanulmá- nyaiból második kötet megjelenjen. Jugoszláviai beérését, melyet fentebb már felvázoltunk, még a következőkkel jellemezhetjük: a Kalangyában, melynek 1934 áprilisától állandó munkatársa lett, nemcsak cikkeket, hanem nagyobb számú tanulmányokat írt és a jelentős délszláv írókról ma is érvényesnek tekinthető portrésorozatot készített; kapcsolatteremtő aktivitása a szerb-horvát körökben is megbecsülést szerzett számára, több folyóiratban publikált, a belgrádi rádióban előadásokat tartott, és magyarországi Írók (Móricz Zsigmond, Heltai Jenő] fordításában kezdeményező szerepe volt. Szakmai