Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája

talhatók voltak. Kázmér eklektikus szellemi arculatán lényegesen nem módosítottak az 1918/19-es forradalmak idején való kiállásai sem, hiszen ezeket hamaros meg- hunyászkodások, visszakozások követték. Ö soha: sem 1919-ben, sem l'ésőbb nem volt forradalmár, s mint Vajda megállapítja — „a Tanácsköztársaság idején tett papírforradalmi kiruccanásai után tulajdonképpen arra a szellemi útra tér vissza, amelyen még 1913-ban a Május szerkesztőjéként és kritikusaként indult el.” Ezt a közel évtizednyi utat pedig nem az eredményesség, kiforrottság, hanem a gyakran sziszifuszinak tűrő erőfeszítő próbálkozás és a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság jellemzi. Amit megbecsülni lehet, az a szívósság, széles és mohó tájékozódókészség és a hatások kevertségéből határozottan és folyamatosan kicsillanó humánumérzék.

A fiatal Kázmérral kapcsolatban Vajda részletesen foglalkozik egy olyan vonatkozással, amely bennünket különösképpen érdekel. A könyvkiadó Tevan Andorral levelező Kázmér 1915—16-ban úgy ír a pozsonyi születésű és indulású, de akkor már Amerikában élő Reményi Józsefről, mint nemzedéki magyar íróeszményéiől: „Reményi a legtöbb jövőre Jogosító magyar író, kinek egészséges és komoly érettségű hangja minden más fiatal írónál előbb fogja megnyerni az olvasók tetszését, s ha kisregényét kihozná, nem csalódna Reményiben. Őhelyette, ki ma csak a háború miatt nem érintkezhet annyira az itthoni körökkel, néhány barátja, köztük én is, a legnagyobb örömmel vállalom magamra a kritikai sikert, küzdők, írok, tárgyalok érdekében, különben is feljogosított mindenre, hogy helyette intézkedhessek.” A levél által tanúsított szoros és bizalmas barátság alapján szerintem azt is feltételezni lehet, hogy Kázmér az egy évvel idöseob és helyi viszonylatban már tizenévesen ismertté vált Reményivel a pozsonyi újságírói-irodalmi körökben megfordult, s talán a Nyugatmagyarországi Híradó ban publikált is. — Ami Reményit illeti, ő Amerikában több rokonszenves eszmeiségű „emberirodalmi” töltésű regényt írt. Ezek többnyire nálunk jelentek meg, de írójuk a Kázmér és mások által jósolt nagy művésszé nem teljesedett ki.

Kázmér pályájának szlovákiai szakaszát Vajda az Ojra a szülőföldön című harminc oldalas fejezetben tárgyalja. Arra nem volt módja, hogy a tucatnyi lapban szétszórt Kázmér-cikkelret, esszéket teljességükben megismerje, de az áttekintett anyag alapján is találó képet adott az itteni műkö'désről. Kázmér nálunk már igazi „magányos hajós” volt, stabil helyet és vezető kritikusi pozíciót sehol sem tudott magának biztosítani, s liberális és baloldali polgári lapok viszonylatában mindenhová írt, ahol csak elfogadták az írásait. A legtöbbet és legjelentősebbet a Kassai Naplóban publikálta, de kiemeltebb helye azért ott sem volt. Az Irodalmi Elet, melynek szerkesztőjeként volt feltüntetve, egy könyvkereskedő rövid életű házi lapocskája volt csak, és főleg üzleti célokat szolgált.

Kázmér itteni kritikái és recenziói közül Vajda részletesebben tárgyalja a külföldi írókkal (Whitman, Verhaeren, Zola, Hamsun, Barbusse, Heinrich Mann, Georg Kaiser) foglalkozókat, a szlovákiai Ady-kultuszt szolgálókat /Oj Ady-irodalom, Magyar Újság 1926. I. 24.), és szól olyan recenziókról is, amelyek itteni írókat s folyóiratot (Benjámin Ferenc, Egri Viktor, Földes Sándor, Sas Andor, Szabó Béla, Sziklay Ferenc, Új Auróra) ismertetnek. A Masaryk vallása című esszét és a magyar—szlovák kapcsolati írásokat hosszasabban elemzi. A kritikusi profil alakulását illetően behatóbb figyelmet szentel a német expresszionista irodalom és Sinkó Ervin hatására átmenetileg érvényesülő tolsztoji és „emberirodalmi” krisztianizmusnak, de összegezésként azt állapítja meg, hogy Kázmér szemléleti és esztétikai szempontjai egyszerűsödtek, impresszionista módszere túlsúlyban maradt és érdeklődés mutatkozott nála a naturalizmus és a valóságirodalom iránt. Érték, színvonal tekintetében így összegez: „Felvidéki korszakában Kázmér a szellemi otthon megteremtésében maradt sikertelen, s ez produkciójának mennyiségén és minőségén is nyomot hagyott. Neki csupán nálunk (értsd: Jugoszláviában — T. L.) adatot meg a lehetőség, hogy felülkerekedjen egy kritikusi átlagteljesítményen.”

Gömöri Jenő pamflettjét (Egy szlovenszkói lelki méregkeverő. Tűz, 1922, nov.-dec. összevont szám) — mely Kázmért nálunk nagy mértékben diszkreditálta — Vajda helyesen tartja „féltékenykedő értelmiségi acsarkodás” sajnálatos szélsőséges megnyilvánulásának, de az előzményeket csak homályosan, zavarosan ismeri. A két irodalmár közti rossz viszony még 1918 előtt, Pesten alakulhatott ki, s a húszas évek elején — mikor Kázmér a Tűz vetélytársának számító Nemzeti Kisebbségeknek is munkatársa volt