Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája
szont — a szlovák szellemi élet iránti érdeklődése és feltételezhető kapcsolatai alapján — el lehet képzelni. Jugoszláviába Kázmér a harmincas évek elején távozott, és életének utolsó évtizedét ott töltötte. Az állampolgárságot nem sikerült megszereznie, s egy levelében „csehszlovák állampolgárságú zsidó”-nak nevezte magát. Polgári foglalkozása ifjú korától a faügynökség volt, s ilyen minőségben már a tízes években járt az akkor az Osztrák- Magyar Monarchiához tartozó Horváthországban és Szlavóniában. 1931-től is ez maradt az alapfoglalkozása: egy csehszlovákiai fakitermelő cégnek volt az ügynöke. 1931— 1935 között Zágrábban élt, 1936-tól pedig Belgrádban. Belgrád 1941 áprilisában történt bombázása után családjával együtt nyoma veszett. Jugoszláviai évtizede — Bori és Vajda szerint — kritikusi-esszéírói tevékenysége beérésének időszaka volt. Az első években főleg a szabadkai liberális napilapba: a Naplóba írt, 1934. áprilisától pedig az akkori jugoszláviai kisebbségi irodalom legjelentősebb folyóiratának: a Kalangyának lett megbecsült munkatársa. Korábban Szen- teleky Kornél teljesen mellőzte őt, az új főszerkesztő: Szirmai Károly viszont tág teret adott nagy fokú agilitásának. Érdeklődésének központjában továbbra is a külföldi irodalom állt, beleértve a magyarországi irodalmat. Ahhoz hasonló nagy figyelmet szentelt a délszláv irodalomnak és a magyar—délszláv kapcsolatoknak, a helyi kisebbségi irodalom alkotásai iránt viszont mérsékelt érdeklődést tanúsított. A mi irodalmi életünkkel való kapcsolatát akkor is megtartotta: a Magyar Minervába 1930 októbere és 1934 márciusa között rendszeresen írt (főleg külföldi műveket bemutató recenziókat); 1937 decemberében a pozsonyi rádió magyar adásában Magyar irodalom Jugoszláviában címmel nagy előadása hangzott el, s annak első része 1938 januárjában a Tátra folyóiratban is megjelent. Magát a csehszlovákiai magyar irodalmat, az erdélyivel ellentétben, mostohán kezelte, mindössze négy recenziót írt róla a jugoszláviai magyar sajtóban. Magyarországi kapcsolatai igen élénkek voltak: Publikált a Nyugatban és főleg Csuka Zoltán kisebbségi szemléjében, a Láthatárban, s az Oj Lexikonba címszókat írt a délszláv irodalomról. III. Ami Vajda kis könyvformátumú 240 oldalas monográfiáját illeti, az egészében igen figyelemre méltó és a fő részeiben meglepően széles széttekintésű elemző munka. Fő részeinek én az első és a harmadik fejezeteit tekintem; ezeknél a szerzőnek könnyen hozzáférhető, bő anyag kínálkozott az elemzésre, míg a szlovákiai pályaszakaszt tárgyaló második fejezethez Kázmér teljes cikkanyagát nem tudta áttekinteni. Az indulás évei a Tanácsköztársaság bukásáig című közel nyolcvan oldalra terjedő első fejezetben tüzetes elemzéssel mutatja ki Kázmér ihlető szemléleti-metodológiai forrásait, módszeralakító író- és stíluseszményeit. (Nietzsche, Maeterlinck, Anatole France, Jules Lemaitre, Hermann Bahr, Ignotus, a fiatal Lukács György, Balázs Béla, Szabó Dezső és Sinkó Ervin — platonizmus, miszticizmus — impresszionizmus, szecesz- szió, „emberirodalmi” expresszionizmus). A sokrétű, de többnyire felületesen megértett, megemésztett hatás kiütközően eklektikussá tette Kázmér esztétikai és világnézeti viszonyulásait, s gyakran zavarossá a stílusát és terminológiáját. „A tizes években sem politikában, sem esztétikában nincs egyértelmű vélemény — állapítja meg Vajda. — Mind levelezése, mind pedig megjelent kritikái, ismertetői és cikkei, ingadozó mintaképek között botladozó, mély válságokkal küzdő kialakulatlan egyéniségnek mutatják ... Természetszerűleg alkalmazkodik a szerkesztőségek politikai és művelődéspolitikai szempontból egymásnak homlokegyenest ellentmondó koncepcióihoz... A nagy alkotók és sikerírók egyaránt fellelkesítik, nem ritkán egészen az értelem számára ellenőrizhetetlen beteges révületig, inkább öntudatlan zavarosságig, mint a mélységet finoman tükröztető homályig.” Az esztétikai és világnézeti eklekticizmussal természetes összhangban volt tudatos ľ art pour ľart-sága és esztetizmusa: „Mindenre kíváncsi ľ art pour ľ art szépségimádó, föléje helyezi a művészetet az életnek, tagadja az életnek, művészetnek a társadalmi élet folytonosságán alapuló kapcsolatát.” Az induló kritikusnak — esszéistának ezek a tulajdonságai meglehetősen tipikusak voltak a századelő nagy és változatos szellemi zajlásában. Ilyen és hasonló vonások — más-más keveredésekben és arányokban — nála jelentősebb egyéniségeknél is megmutatkoztak, s a jelentéktelennek maradt akkori próbálkozók egész seregénél tapasz
