Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája

KÄZMÉR ERNŐ VISZONTAGSÁGOS KRITIKUSI PÁLYÁJA

I.

Két háború közti Irodalmi életünknek még mindig vannak olyan részei, melyek teljesebb feltérképezése hiányzik. Ilyen, nagyobbára feltáratlan terület az akkori irodalomkritika is, amelyet Fábry többször is „nagy nyüzsgéseként emlegetett, de még vázlatos képet sem adott róla. A Két kor mezsgyéjénben én általánosságban, az irodalmi fejlődés egyik fontos feltételeként hosszan foglalkoztam vele, de — Fábryn kívül — a többi kritikus tevékenységére konkrétan nem tekintettem ki. Csanda Első nemzedéké ben van egy fejezet „A kritika, publicisztika és az irodalomtudomány képviselői” címen (II. kiadás, 277—319. old.], de — a hevenyészettség és hézagosság miatt — a teljes összkép ebből sem alakulhatott ki.

A régi kritikánk iránti mulasztásunkat — egy igyekvő kritikussal: Kázmér Ernővel kapcsolatban — Magyarországon és Jugoszláviában is kifogásolták. E kifogások Indokoltságát pedig az adja meg, hogy a számonkért Kázmér három évtizedes kritikusi pályája három részre oszlóan időrendi sorrendben először Magyarországhoz, aztán Szlovákiához, s végül Jugoszláviához kötődik.

Kázmérral az első sérelmezett mulasztást a magyarországi irodalomtörténetírás követte el: Komlős Aladár „Gyulaitól a marxista kritikáig” című kritikatörténeti művében egyáltalán nem esik szó róla, az akadémiai irodalomtörténet V. és VI. kötetében pedig csak a bibliográfiában és az „említendők még” címen szerepel a neve. Ezt a mulasztást aztán Benkő Ákos 1976-ban megjelent folyóirati tanulmánya tette jóvá fArcképvázlat Kázmér Ernőről, It 1976, 1.]. Benkő nehezményezte a korábbi magyarországi mellőzést és ő kifogásolta először, hogy „a csehszlovákiai irodalomtörténészek is teljesen megfeledkeztek Kázmérról.” Név szerint csak az irodalomtörténeti kézikönyvet írt Csandát említette, de meg kell jegyezni, hogy a Fábry-kötetek névmutatóiban sem található meg Kázmér neve.

A további kifogásolók, a jugoszláviaiak a hagyományfeldolgozásaikban korán felfigyeltek Kázmérra és többször is nagy figyelmet szenteltek neki. Az első portrét még valószínűleg az ötvenes években az egykori jóbarát, a prózaíró Majtényi Mihály írta róla Magányos hajós címen, s ezt követte Bori Imre szakszerű portréja „A jugoszláviai magyar irodalom történeté”-ben (Újvidék, 1968). Vajda Gábor először folyóiratokban foglalkozott vele, majd monográfiát készített róla (Kázmér Ernő, Újvidék, 1980); ő anyaggyűjtés céljából nálunk is járt, és monográfiája előszavában köszönetét mondott itteni segítőinek (nekem, Gyüre Lajosnak és az Egyetemi Könyvtárból Molnár Jánosnak).

Vajda a mi mulasztásunkkal részletesebben foglalkozik, s magyarázni is próbálja. Mielőtt ezekre a megjegyzéseire reagálnék, nagy vonalakban ismertetem Kázmér pályáját, hogy lássuk, ki volt ő, megérdemli-e a jugoszláviai nagy figyelmet, s a mi utólagos elismeréseinket (én a Hiányzó fejezetekben a szellemi horizontunk, világtuTurczel Lajos