Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)

— Először a csillagokról beszél], a világmindenségről. A Gömcölszekeret ismered?

— De hiszen fényes nappal van! — mondta Kosztya. — Mit akarsz te a Göncöl- szekérrel?

— Hát akkor az égtájakról beszélj. Tudod, melyik oldalra építik a hangyák a han- gyabolyt?

— Ugyan, talán hangya az a lány? — mordult fel hirtelen Szenya. — Menj a fenébe a műveltségeddel, kérlek. Mi kell egy lánynak? Érzelmek kellenek. Érzelmek, Kosztya, érted? Sóhajtozz, epekedj, szagolgasd a virágokat. S ha megkérdi, miért vagy szomorú, csak annyit mondj: „Csak úgy...”

— No és én miről beszélek? — sértődött meg Fjodor. — Ugyanerről. Az érzelmekről Légy szórakozott.

— Azt meg hogyan kell? — csodálkozott Kosztya.

— Hát beszélj összevissza. És még jobb, ha elveszítesz valamit. Mondjuk a fésűt.

— A versek — mondta álmodozón Szenyecska. — A versek a legfontosabbak. Megtanultad valamelyiket?

— igen — sóhajtotta Kosztya. — Elrepült a lepedő, elszaladt a paplan, a párna meg, mint a béka, ugrott ki alólam.

— Hát igen... — mondták a srácok.

Nagyon szomorúan elénekeltek egy vidám dalt, aztán Kosztya ismét megszólalt:

— Hogy mitől félek? Attól, hogy ilyen kopasz fej nem kell neki.

Fjodor alaposan szemügyre vette Kosztya futball-labdára emlékeztető kerek fejét, megtapogatta, és összeráncolta a homlokát:

— Eláll a füled. Oolyan vagy, mint egy elefánt.

Erre kitört a nevetés és vidáman énekeltek el egy nagyon szomorú nótát.

A teherautók könnyen megelőzték a súlyos autóbuszt, s mire a lányok a tisztásra értek, ott már szólt a zene, repült a labda, Fjodor pedig éppen súlyemelő művészetét mutatta be hódolóinak az otthonról magával cipelt súlyzókkal. Az autóbuszt így csak ketten várták: a gáláns Szenya, aki csoda, hogy nem került a kerekek alá, s valamivel távolabb Kosztya. Mikor a bokor mögül kilesve megpillantotta Kápocskát, ordított valamit és a tisztás felé rohant, ahol a labda szerelmesei játszottak. Gyorsan két csoportra osztotta a társaságot, s olyan hévvel vetette magát a játékba, hogy csak Kátya csípős szavaira eszmélt fel.

— Egy apának három fia volt: a legidősebb, a középső és a futballista — Kátya ezúttal különösen kíméletlen volt. — Szóval, az érdekelne, végleges-e ez a futballista- ság, vagy nekünk is van még némi reményünk?

— Mi az? — kérdezte Kosztya, s elvörösödött, hogy ilyen bután válaszolt.

Kátya meg vállat vont és elment. Kosztya eldobta a labdát, kirúgást kiáltott, majd Kátya után eredt. Befordultak a bokrok közé és Kápocska meg Szenya Kinovar mellett álltak meg.

— íme, a mi centerünk, teljes életnagyságban — mondta Kátya. — Gyerünk, Fllin: nekünk még meg kell szerveznünk a reggelit.

Kosztya szívesen felkiáltott volna: „Ne menjetek el!” — de Szenya olyan készségesen sietett Kátya után, Kápa meg olyan közönyösen nézett félre, hogy inkább hallgatott. Sokáig hallgatott.

— Júniusban viharok lesznek — mondta Kápa bevezetésképpen. — Bár a legviharosabb hónap a július, de az idén minden előretolódik, olvastam az Ogonyokban.

Háromszor járták körül a tisztást. Pontosan a peremén mentek, se beljebb, se kijjebb, a bokrok felé nem merészkedtek. Kápocska az esőzésről, a szélrózsáról, a Golf-áramlatnak a Moszkva környéki Időjárásra gyakorolt hatásáról beszélt, Kosztya meg a saját bolondul zakatoló szívét hallgatta, s félt, hogy tán a lány is meghallja. Hanem az csak beszélt, s Kosztya nem jött rá, hogy e beszéd is félelmet takar. Mert hirtelen meg- süketült, megvakult, csak a lány hangjának duruzsolását hallotta, csak fűverte térdét látta. Körülöttük szólt a zene, zajongtak a többiek, a bokrokban párocskák csókolóz- tak, de mindez most valótlannak, kísértetiesnek és értelmetlennek tűnt.

— Nem szédültök még? — kérdezte rosszmájúan Kátya, aki az ötödik körnél jelent meg. — Néha nem árt meg, ha egyenesen járunk.

— Egyenesen? — kérdezte Kosztya, s butasága miatt ismét elpirult.