Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)

— Bizony ám! — szakította félbe Kátya. — Irány az erdő, és virágcsokor nélkül vissza se gyertek. Ez rád vonatkozik, barátnőm.

Kápocska némán bólintott. Szenya meg megragadta Kosztyát, s az orra alá dugta az óráját:

— Este hatkor indulunk vissza__

— Mi ez? ... — szeppent meg Kosztya. Minek nekem az óra?

— Hogy el ne tévedj — mondta csípősen Kátya. — Meg tudod határozni, merre van dől és merre észak?

— Én meg — jelentette ki Kápa, anélkül, hogy felnézett volna.

És elsőként indult a bokrok felé.

Az erdőben még minden nedves volt. A napsugár a lombok között bújkált, a fenyők alatt hűvös volt, s a júniusi szúnyogok nekivadultan csipdesték Kosztya fejét. Ű meg szégyellt vakaródzni, inkább szenvedett. Kápocska letört egy ágat, azzal csapkodta csupasz lábszárát. Ez hatékony módszer volt, de hát a fejünket verni egy ilyen gallyal mégiscsak megalázó dolog lenne, kosztya ezért, mintha csak elgondolkodna valamin, inkább a tenyerével simította végig borzasztóan viszkető kobakját...

— Miért nyiratkoztál meg? — kérdezte hirtelen anyáskodva Kápocska. — Most aztán fölöslegesen kínlódsz. Mert kínlódsz, nem igaz?

A lány feléje fordult, s Kosztya egészen közelről nézhetett a nyugodt, szürke, csillogó szempárba, amelyet még sohasem látott ilyen ijesztően közelinek. Görcsösen nyelt egyet, és beismerte:

— Csípnek.

— És sapkát mért nem vettél fel?

— Fegya Lomovik asztali lámpát csinált a sapkámból.

— Ö, egek! — sóhajtotta felnőttesen Kápa. — Csapkodd magad egy kicsit, addig én csinálok egy csákót: nálam van a tegnapi Komszomolka.

Míg Kosztya hadonászott, a lány ügyesen hajóformát csinált az újságból. Kosztya lehajolt, hogy a hajócska végre sokat szenvedett fejére kerülhessen, de Kápocska előbb kedvesen megsimogatta ezt a kobakot, hogy a szúnyogcsípések hamarabb begyógyuljanak.

— Kissé lapos... — sóhajtott a lány. — A két fejbúb meg azt jelenti, hogy két feleséged lesz.

— Nem! — kiáltotta Kosztya. — Még mit nem! ...

— Itt a bizonyság — mondta komolyan a lány. — És mért nyiratkoztál meg ennyire?

— Berukkolok — felelte halkan a fiú. — Hétfőn, a kettes számú katonai bizottsághoz.

— De hát az üzem dolgozóinak nem kell berukkolniuk!

— Én önként jelentkeztem.

— Bravó! — Kápocska még egyszer megsimogatta, aztán fejére tette a csákót. És felsóhajtott. — Ezt helyesen teszed.

S újra elindult, hátra se nézve, lábát csapkodva az ágacskával. A fiú meg csak nézte ezt a fehér lábat, látta, milyen könnyen tapossa le az útjába kerülő virágokat, s teljesen elérzékenyült. Maga is letépett három satnya fűszálat, azokat szorongatta a markában, míg lázasan gondolkodott, miről is lehetne beszélgetni. De a feje ürességtől kongott.

— A repülőkhöz jelentkezel? — kérdezte a lány.

— Nem — Kosztya közben utolérte, egymás mellett mentek. — Összekötő leszek, hiszen villanyszerelő vagyok.

— Megint megráz az áram.

— Nem ráz meg: ott alacsony a feszültség.

— Három év! — mondta a lány. — Elgondolni is szörnyű, milyen hosszú idő. Édesanyád él?

— Igen. Apámmal együtt Moszkva mellett laknak, Szofrinban.

— Nekem csak egy nagynénim van — Kápocska az ajkába harapott és elváltoztatott hangon folytatta. — „Na mi az, mért a ruhádért nyúlsz? Rendes lány a lábánál kezdi az öltözködést...” — Felnevetett. — És mit vegyek a lábamra? Ezt a tornacipőt — és kész.

— Jól utánoztad a nénikédet! — mondta lenyűgözve Kosztya. — A kisujját is így tartja?

— Állandóan — sóhajtotta Kápa. — Azért mégis csak gondoskodik rólam. De retten