Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)
A hajvágással ugyan még várhatott volna, de Kosztya ezúttal számításból cselekedett. Egy bizonyos szürke szempárt akart meghódítani harcias kinézetével, a szempár azonban nem hódolt meg, Kosztya feje hiábavalóan didergett reggelente. Ezért is ébredt fel aznap kora hajnalban. Sóhajtozott, forgolódott, párnájába fúrta a fejét. Ekkor toppant be Szenya Filin-Kinovar és közölte: — Csodálatos a hajnal, erre sose gondoltam! ... — Hány óra? — kérdezte szorongva Kosztya. — Négy — Szenya láthatóan formában volt. — A Kreml felett felragyog a pirkadat ... Ekkor megbotlott Fjodor ottfelejtett súlyzójában és sokáig féllábon ugrált. Azután lecsillapodott és Kosztya ágyára telepedett. — Tudom, mért nem alszol. — Kopasz a fejem, azért. — Hazudsz! — Szenya elnevette magát. — Kápocskára gondolsz, ugye? —• Miféle Kápocskára? ... Menj a fenébe! — Aludjatok! — mondta nyersen Fjodor. — Hozzátok vágom a súlyzómat... A szoba hirtelen elcsendesedett. Kosztya megpróbált a paplan alá csúszni, Szenya azonban nem engedte. A fülébe súgta: — Ma—üzemi kirándulás. Nem felejtetted el? — Én nem megyek. — Dehogynem! Jössz, mert Kápa várni fog. — Most mit hazudsz összevissza? — Várni fog! — Szenya halkan kuncogott. — Ezt az én Katyusám mondta. Ott ül a te Kápocskád az ablakban s a csillagokat számolja. — Zsinórban hazudsz, te, te szerencsétlen Kinovral! ... Szenyecska hahotázott, hancúrozott, míg csak Fjodor fel nem állt és át nem dobta őt a szomszéd ágyra. Ott aztán magára csavarta a paplant és gyorsan elaludt, mert az indulásig még bőven volt idő. Fjodor is elaludt, búcsúzóul még fenyegetőn felmutatva hatalmas öklét, hanem Kosztyát továbbra is elkerülte az álom... Azután, hogy áramütés érte, Kosztyában felébredt a fizika iránti érdeklődés, s ez vezette őt az üzemi könyvtárba. A könyvtárosi asztalnál ülő sovány kislány bátortalanul nézett Kosztyára nagy, nyugodt szemével. — A Kaukázusi fogoly megvan? — kérdezte furcsa, idegen hangon Kosztya. — Ez itt műszaki könyvtár. Magának meg... Kosztya már tudta, mi kell neki: nézni ezt a szempárt és hallani ezt a hangot. Szenyecska állhatatossága és Fegya nehézkes önbizalma azonban egyaránt hiányzott belőle, úgyhogy Kosztya csak hallgatott, ha találkozott Kápával. Pedig gyakran találkozott vele, merthogy Szenya csakhamar beleszeretett Kápocska barátnőjébe, s eleinte négyesben mászkáltak. Ezeken a találkozásokon Kápocska mindenkivel szóba elegyedett, Kosztyán kívül, akinek így csak a szenvedés jutott. Egyszer aztán összeszedte bátorságát és meghívta Kápocskát a klubba. Sokáig a sarokban álltak: Kápa mindenkinek azt mondta, hogy nagyon elfáradt, Kosztya pedig valami lassú táncra várt, mert Izgalmában a ritmusérzéke is cserbenhagyta. Aztán végre egy szomorú da! csendült fel. Kosztya lélegzetvisszafojtva fogta kézen Kápocskát, de jaj, máris rálépett a csillogó topánkára. Kápocska először csak Ijedten elmosolyodott, de negyedszerre már kitépte magát a fiú karjából és elrohant. Kosztya meg ott maradt a terem közepén, a táncoló tömeg sűrűjében. És ma, ezen a vasárnapon, Kápocska, lám, várja őt. Reggel hatkor. Persze, Szenyát nem ok nélkül hívják Kinovralnak, de hát ilyen komoly dologban egyszerűen nincs joga hazudni. De, másrészt, Kosztya még mindig nem értette, miért futott el akkor a lány, ezért hát sóhajtozott és forgolódott, mígnem fél hatkor megszólalt a vekker... Az üzemi bizottság üggyel-bajjal két teherautót meg egy nagy autóbuszt szerzett. A buszra a lányokat ültették, a srácok a nyitott autókra szálltak. És a karaván elindult. Keresztülmentek a még alvó, vasárnapi Moszkván, s teli torokból énekeltek, amiért is mérges pillantásokat kaptak az itt-ott felbukkanó rendőröktől. Kosztya is rekedtre ordította magát, mert az üzem előtti zűrzavarban megpillantotta Kápocskát, amint a beszálláskor őt kereste a tekintetével. — A fő dolog a kezdeményezés — oktatta Fjodor, mikor a nótázás éppen szünetelt.
