Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Dušan Dušek: Életrajz (elbeszélés)
bérmálási képe róla, szereti őt. A postásnő odaadta neki a pénzt. „Köszönöm neked, Mariška, hogy gondoskodsz rólam. Szeretlek. Mindenkit szeretek.” Az ágyon szellőzködött a dunyha. A postásnő megkopogtatta az ablakot. Mindene fájt. Mit lehet tenni — érelmeszesedés. Meg a lábak. 5 Már csak a házban járkál, minden rosszat elfelejtett, az ágytól az ablakig, csak nyáron ki az udvarra, de mindig hiányát érzi valaminek, ezüstfogantyús botja van s a világ belefér három ablakának keretébe, piros az arca, kevés a haja, középen utacskával, amely talán ösvény a gondolatok kertjébe, mely éppen virágban áll, hiszen tavasz van, visszhangzanak benne a gondolatok s nézelődik, és a feje ősz, mint az almafa s a szemében nem világít semmi, és alattuk holt ráncok, és bolyong a házban és ücsörög a konyhában és nincs mit tennie, mígnem eszébe jut a férje, ahogy összetörte a csészéket a kredencben s követelte, hogy nevessen rája és emelje föl a feje fölé a kezét, hogy láthassa a hónalját, ahol finom szőreinek fészke feketéllett, szerette szagolgatni s kedvét lelte abban is, hogy szemöldökét benyálazott ujjával simítgatta, és nevetnie kellett rá és várni késő éjszakáig és félni, aztán veszekedni vele és beszélgetni és válaszolgatni a kérdéseire és bezárkózni előle a kamrába, ahol mindig áporo- dottan bűzlött a szilárd szesz, állt az ajtó mögött és mezítláb volt, és a lába alatt dermesztő hideg volt a színes mintájú talajcsempe, mígnem reumát kapott, és egy idő után egybemosódott benne a hideg- és a szagérzet, és amikor fázott, mindjárt érezte a szeszt, és ha véletlenül a boltban vagy a drogériában megcsapta az orrát a szeszkocka szaga, dideregni kezdett és hamarosan tüsszögött, de ez már később volt, egyelőre állt az ajtó mögött és legfagyosabbnak a könnyeit érezte, melyek az arcáról a hálóingére potyogtak és hűtötték a keblét, s a férje közben összetörte a tányérokat a vitrinben s kihányta a fiókokból az evőeszközt, és ő kinyitotta a kamra ajtaját, feje fölé emelt kézzel kijött, megadta magát, de azt üvöltötte egyidejűleg a férjének, hogy hagyja már abba, és ahogy a férfi ránézett, mosolyogni kezdett és tényleg abbahagyta, és másnap meg kellett neki bocsájtani, csak vizet ivott és kö-nyörgött neki, de ő ezt meg sem hallotta, csak kiabált rá és ismét dermeszteni kezdték a könnyek, átitatták az ingét és libabőrt képeztek alatta, kívánta, hogy bár meghalna, legalább egyszer mindennap azt kívánta, hogy csukódjon le a szeme és álljon meg a szívverése, ki is próbálta, összezárta a szempilláit és hallgatta saját szívdobogását, és egyszer lehunyta a szemét, amikor megint veszekedtek a férjével, ágyban feküdtek és kiabáltak, azt kívánta, szálljon el belőle a lélek a bő hálóingben — és amikor kinyitotta a szemét, a férje halott volt és feküdt csöndesen a dunyha alatt, és ő eltemette, és azóta állandóan valamit mesél magában, de már nem érteni belőle semmit, a szája egyik sarkából mindig ugyanaz a szóhalom pereg át a másikba, és amikor érzi a szeszkocka szagát, amelyen teát főz magának, fázni kezd a lába, néma szavakat diinnyög és csak nézelődik, nézelődik, állandóan hiányzik neki valami, hiányzanak a veszekedések a férjével. 6 Lehet... Lehet, hogy ez így volt... De meglehet, hogy nem ... 7 Kicsi szalmakalapja van s a kötényében kulcs. Minden rosszat elfelejtett. Csak merje valaki azt mondani, hogy az ő férje rossz volt. Csak próbálja meg. Jó emberke volt. Több mint harminc esztendővel túlélte őt. És hirtelen azt kérdezi: „Hogyan is hívták az én Imrichemet?” A szobában nincs senki. A szekreterből egy 1898-ból való fényképet húz elő. Az első sorban ül rajta és komoly arcot vág. Örömmel nézegeti a kislányt. A tanítóknak szakálluk van.
