Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)

— Haza akarok menni, ezredes úr — nyöszörögte szánalmasan, megtört hangon."

Azt hiszem, az eddig mondottakból már nagyjából kiderült, mi fejtegetéseim voltaképpeni rúgója, s idáig érve úgy érzem, legfőbb érveimet már felsorakoztattam. A verdikt hitem szerint egyértelmű. De az olvasó joga az elégedetlenségre szent és sérthetetlen. Mást kívánt hallani, másról ábrándozni, vigasztalóbb, megnyugtatóbb, a keserű pilulat is édes masszába burkoló történetet; talán kissé menekülni is az élet valóságától. Perújítások mindig lehetségesek, utolsó szó nincsen, ámulattal, de megérteni iparkodón figyelem, hogyan születnek újabb és újabb sisakos-pajzs-kardos mentő írások az ártatlan Gertrudis, a tündöklő Báthory Gábor védelmében. Hátha a szegény Noszty Feri egy képmutató és zsarnoki morál áldozata, szánalmas nyöszörgéséért, vadállati dühöngéséért a pénz urai felelősek, akik eltiporják a kiválasztottakat, az élni akarókat és tudókat... Lehet, hogy vállalkozik valaki egy ilyen pörújításra az életről alkotott elképzelései és saját szemlélete alapján; de csupán Mikszáthtal szemben, műve szellemével dacolva teheti.

Ilyen vélemények, kimondva és kimondatlanul, voltak, vannak és lesznek. Sejtem s talán értem, mi a gyökerük; de honnan sokaknál ez a makacs, már-már ádáz idegenkedés minden olyan értelmezéstől, amely Mikszáth művében (s általában is: az irodalomban) tételt, bírálatot, erkölcsi szigort feltételez? A jelenség, mint mondtam, nem Korlátozódik az ifjabb nemzedékre, de azt mintha fokozottan jellemezné. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy benne keressük a hibát [mert hibának érzem, nem taga- domj. Minden tanári gondok ősforrása, akárcsak a szülői gondoké, a gyötrő felelősség- érzet: miért és hogyan váltak ilyenekké? A fiatalságban mindenkor élt a szabadság- ifiény, a felülről készen kínált-kapott igazságok iránti egészséges bizalmatlanság. (Emlékezzünk „A Noszty-fiú eseté”-ben a Palojtaynál vadászgató királyi hercegre, aki csak 'olyan adomákon tud istenigazában nevetni, amelyekben ráoktrojált tekintély: a tanár húzza a rövidebbet.) Az elmúlt súlyos történelmi évtizedek ezt a természetes ellenzéki ösztönt még táplálják is: mit tagadjuk, sokszor utóbb fölöslegesnek vagy túlzottnak bizonyult korlátozásokkal és kényszerekkel. A mai fiatalok (s most én túlzoK, készakarva) hovatovább hajlamosakká válnak a fegyelemben dogmatizmust, a társadalombírálatban propagandát, agitációt szimatolni. Egy kedves budapesti kollégám mesélte, hogy gimnazista korában ő is hajlott rá, hogy Noszty Ferivel rokonszenvezzen, mégpedig csakis azért, mert tanáruk a regényalak sablonos, ledorongoló jellemzését követelte tőlük. Lehet, hogy egy elmélyültebb lélektani elemzés vagy felmérési kísérlet olyan korrelációt is igazolna, hogy a női olvasók hajlandók Noszty Ferit megbocsátóbban, enyhébben megítélni (kontrollkísérletképpen egy olyan történet konstruálható, melyben egy számító démon igyekszik hálójába keríteni a gazdag, ámde tapasztalatlan fiatalembert), az a társadalmi-politikai jellegű motívum azonban, amelyet fentebb említettem, mindenképpen érezteti hatását.

S most már, csakugyan befejezésül, a végső konzekvencia felé közelgünk. A Noszty fiú esetének általam kifogásolt értelmezése és folyvást megújuló megmásítgatása nemcsak az író kimutatható művészi intencióját torzítja el, szellemi tulajdonát vitatja el tőle, nevét bitorolja. Mindezeken felül megfosztja e jelentős mű olvasóját a megismerés egy igen gazdag forrásától. Amilyen képtelenség volt — nem is olyan régen — azt állítani, hogy az irodalom nem más, mint képekben való gondolkodás, éppoly botorság az ellenkező véglet: annak tagadása, hogy az irodalom a valóságos világ megismerését is közvetíti. „A Noszty fiú eseté”-nek felelőtlen idillé bagatellizálása, mint már jeleztem, sokszor csak visszahatás, s olyan végletes állásfoglalásokat szül, mint Varga Csabáé a Forrás 1982. évi 7. számában („A dzsentrifiú esete a polgárlány- nyal” — a cikkre a szakdolgozat szerzője hívta fel figyelmemet). A cikk íróját nem ismerem, írása alapján fiatalnak képzelem: ha nagyot tévedek, nagyot bókoltam. Varga CsaDa méltán lázong „az egysíkú politikai magyarázatok” ellen (ne is legyenek a ma- gyarazatok egysíkúak), s joggal vonja kétségbe, hogy Mikszáth regénye „politikai pamflet a dzsentrik ellen” (persze, hogy nem az). Akik valaha könnyen érthető, de nehezebben menthető jószándékú nekibuzdulásból így magyarázták (ők is egy visszahatást képviselve), akár meg is követhetnék a mai fiatalok nemzedékét (bár okosabb volna kivárniuk, amíg annak is felgyülemlik a megkövetni valója). Hogy az akkori társadalomkritika „nem hozza lázba az olvasót”? Ez bizony tagadhatatlan, bár némileg ez is függ az egyéni alkattól, történelmi folytonosságtudat kérdése: ma is akadhat