Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)

nak Különc(?) ifjú olvasók, akiket régmúlt idők problémái lázba hoznak, mert felismerik bennük a mával analóg lázba hozó matériát. Ha eleget tudnak, belé tudnak illeszkedni, ha érzik, hogy „a mese róluk szól”. De hogy Noszty Feri „nem is tehetett mást”? Különös állítás. Csiky Gergely mindenesetre máskép látta: az ő „Buborékok”- jában Rábay, a polgári hivatalt vállaló dzsentri majdnem életével fizet rá arra, hogy felesége könnyelműsége miatt korrupció látszatába keveredett. Móricz is másképp látta: az ő Úri murijának Szakhmáry Zoltánja — hozzávetőleg Noszty Feri kortársa — tervei, illúziói romjain főbe lövi magát. Vihetnénk ezt az abszurd determinizmust még jobban ad aDszurdum: az arisztokráciának is megvolt mindenkor a maga társadalmi normája, de Eötvös, Kemény, a két Teleki, Károlyi Mihály ugyancsak elrugaszkodtak ettől a normától: becsületből, felelősségérzetből vállaltak harcokat, viszontagságokat, vértanú- halált: állíthatjuk-e, hogy mások nem tehették ezt, s ők nem tehettek mást? Sietve fűzöm hozzá: magam is ostobaságnak tartanám, hogy bármely társadalmi osztályt kiváló — a szó szoros értelmében: belőle kiváló — legjobbjai mércéjével mérjünk, de azt a szónoki kérdést — s éppen a dzsentri védelmében! — nem hallgatjuk el: hát minden dzsentri származású magyar szolgabíró váltót hamisított, apróhirdetésekkel ripacskodott, hozományt hajhászott, goromba politikai erőszakkal kaparintotta meg hivatalát, mert „mást nem tehetett”? Bizony, még a valóban feszes társadalmi normán belül sem vált mindenki Noszty Ferivé a magyar irodalom és történelem lapjain, a magyar valóságban. S ha már magyar irodalomról, történelemről szólunk, egészítsük ki a fentieket egy igen fontos aspektussal. Sokan megdicsérték a könyv, de még inkább az átdolgozás (ok) magyaros „zamatát”, „levegőjét”. Azét a könyvét, amelyben a magyarság nevében, Noszty Feri megválasztása érdekében Mikszáth egyértelmű leírása szerint lábbal tiporták a nem magyar nemzetiségek elemi jogait, előkészítve a kort, amikor mindez a magyaroknak tragikus kárára-vesztére visszájára fordult. Az átdolgozó a drámát beharangozva azzal remélte megdobogtatni a nemzeti vonatkozásban is idillre sóvargó köeöíiség szívét, hogy beleírta a darabba „azt a kettős honvágyat, amelyet a hajdani Felső-magyarországról származó emberek éreznek”21 és a színlapra ezt a varázserejű mondatot: „Történik békeidőben, Nagymagyarországon”. Nem érdektelen, hogy Alexander Bernát, homlokegyenest az ellenkező következtetésre jutva,a megtévesztésig adys fordulattal fejezi be ismertetését: „Hiszen vagyunk már egynéhányan, kik az új Magyarországot érzik lelkűkben, látják a jövőben, sőt találkoznak vele az utcán, faluhelyen, gyárakban, dolgozószobákban. Hogy a művész ezekhez pártolt... azért köszönetét mondunk az embernek”22

Lám, nemcsak két értelmezés között kell itt választani, hanem kétféle Magyarország között is. De nemigen lehet. S ez nem az író könyvének valóban magyaros zamatán múlik. Nem vagyunk érzéketlenek hagyomány és kegyelet iránt, nem kenyerünk a sajgó nosztalgiák értetlen kigúnyolása, lecsepülése, békeszerződések prókátorává sem szegődném? el Európában. De az a Magyarország, amelyet a Noszty-félék és hozzájuk hasonlók kormányoztak, megyei és nem megyei szinten rozzant pallókat és százezres seregeket állítva érdekeik szolgálatába, nem tér vissza. Szívesebben hivatkozunk a rációra, mint tekintélyekre: de némi erőt ad okfejtésünkhöz, hogy Kölcsey, aki csupán szónoki kérdésként írta le, hogy „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”, Széchenyi, aki sokakkal ellentétben hitte, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, Ady, aki keményen hirdette, hogy „nem magyar sors az ábrándos enyészet”, aligha a Noszty-dinasztia magyarság-szemléletével azonosultak, s ettől nem kevésbé magyarok. Hogy miért nevezi Varga Csaba a Noszty-klikk által már-már kicsikart frigyet „a pénzét vesztett dzsentri és a társadalmi megbecsülést kereső polgár társadalmilag tisztességtelen, ám üzleti szempontból és a történelmi szükségszerűséget nézve mégis tisztességes üzletkötés”- nek,23 azaz, miért lett volna a társadalmi haladás egyetlen lehetséges útja, ha Tóth Mihály mindezek után odaadja Ferinek Marit, az — megvallom — meghaladja felfogóképességem határát. Tu felix gentry nube? Egyetértek azzal, hogy a fiatal Noszty „nem gyűlölni való hős”. Mikszáth nem is gyűlölte. A kritikusok sem. Én sem. A gyűlölet személyes indulat, nem világnézet és nem irodalomkritikai szempont. Ebből persze korántsem következik, hogy Noszty Feri „együttérzést érdemel”, de ezt döntse el ki-kl egyéni hajlamai szerint. Egy kevés együttérzésre valamennyien igényt tarthatunk, mi gyarló, esendő emberek. Egy régi mondás szerint mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani; de más dolog megbocsátani, és ismét más nevükön nevezni